Miért nincs szívem eladni olyan dolgaimat amik már úgysem kellenek?

Mostanában elkezdtem szortírozni azon dolgaim között amiket már nem használok, hogy eladhassam őket.

De számomra az eszmei értéke sokkal nagyobb mint a valódi értéke. És nem tudom elengedni. Ez másnál is így van vagy csak velem?

Legöbbször ezek a nagyon kis értékű kis vackoknál jön elő amikkel nem kereshetek sok pénzt.

Ahogy odaadom valakinek, hogy próbálja ki, majd eldönti, hogy kell-e azonnal meggondolom magam.. Az fut át az agyamon, hogy jobb, hogy most van egy, mert amennyiért eladom nem tudok újat venni!

pl legutóbb egy eredeti marshall gitárládát akartam eltüntetni a garázsból (amúgy retro erősítő, hagnszóró gitárgyűtő vagyok) a kemény 4 hangszórós 90kg-os tömegével kölcsönaddtam egy haveromnak, hogy próbálja ki, 200e Ft-ot kértem volna érte, de azonnal megsajnáltam. És megtartottam. Sosem fogom használni, mert iszonyat hangos, gondoljatok bele.. 8000W. És mégegy eredeti ládát nem fogok kapni 200e ért.

Másik az egy erősítő volt, kis pici zseberősítő, 1967-es amerikai, fender. Csöves, tehát nagyon ritka darab, ráadásul nagyon kicsi. 0,5W teljesítményű, el akartam adni, szintén 200e Ft-én, de mégis megtartottam.

harmadik meg egy stratocaster volt. rengeteget használtam, de az elmúlt 3 évben csak porosodott.. A nyaka is meghajlott, vissza kellett tekernem a straightrod-al, de annyire a szvemhez nőtt a kis karcos ütött kopott nagyágyú, hogy képtelen voltam eladni.

Pedig nem értem. Évekid nem láttam, nem volt szükségem rá, de nincs szívem eladni. Sajnos nem annyit ér amennyiért megveszik.

Ennél rosszabb az az, amikor a tényleg a legkisebb értéktelen vackokat akarnél eladni. Egy gitárpedált pl. 5000Ft ért. Hát inkább mertartom, alkatrésznek is jobb, mint 5k-ért eladni.

17/f