Miért nem tudtam olyan lenni, mint a többi lány? 19/l

Nem hinném... Oké, apám akaratlanul a szavaival sokat bántott, ami nem pozitív irányba vitte az önbecsülésemet, de ez nem mindig volt így, a gond pedig akkor is volt, barátkozásilag. Így nem mondanám, hogy történt olyan, ami ilyen blokkot alakított ki bennem.

Szexuális vágyam van, viszont az önkielégítés sosem ment. Mármint... jesszusom, kínos leírni, de azért megszülöm valahogy. Csinálni akarnám, van hozzá vágyam, de elélvezni sose tudtam, ahogy magát a folyamatot se igazán élveztem, így aztán mondhatni, amióta elkezdtem, 12 éves koromban, azóta kielégítetlen vagyok, ami igazán csak már az idegeimet bántja. Fel is adtam egy ideje, nem próbálkozok a dologgal.

Nem szereplőre irányuló, mármint nem konkrétan, hogy pl: Cameron Hamilton és a rántottája vált belőlem valamit, hanem úgy maga az, hogy ez mennyire különleges... lenne a valóságban, hogy valaki ennyire szereti a másikat, és a másik is viszont szereti őt idővel.

Köszönöm. Igazság szerint próbálkozok írásban fejlődni, hogy minél jobban fejezzem ki magam, de még igencsak tökéletlen. Nos... idős bácsik bókoltak már, egyikük a postán ajánlotta az unokáját, másikuk megígérte, hogy megkeres, ha elhagyná az asszonyt, és egy korombeli, nálam fiatalabb fiú próbálkozott, de az a taknyos kölyök minden lányra ráírt az osztályból a letargiájával, hogy randizna, barátság extrákkal és így tovább. Nem kértem belőle. A környezetemben, általános után nem volt sok fiú. Három szakközépiskolában voltam. Elsőben egy fiú volt, másodikban emlékeim szerint kettő, a harmadikban, amelyikben meglett a szakmám, kb hatan, de végül egy sem maradt, mind kibuktak vagy elmentek.

"Szóval konkrét személy még nem jött be, csak vágysz a szeretetre és kapcsolatra?"

Igen. Nem feltétlen szerelemre. Úgy gondolom, hogy kincs a barátság és a szerelem is, de igazából, kinőve a romantika után sóvárgó korszakot, ami minden tininek van, inkább egy lelki társ, akire mindig lehet számítani. Ami több a barátságnál és a szerelemnél - szerintem. Azon túlléptem, hogy társadalmi elvárás. Mármint, ha követném, akkor már rég nem lennék szűz, csókolóztam volna valakivel, randiztam volna, mert íratlanul ott van, hogy aki tudatlan ebben, azt lehet mivel piszkálni, nem fogadják be. Legalábbis mindkét helyen így volt, a harmadik sulimban csak furcsállták, de nem piszkáltak. Persze, nem lenne rossz, ha lenne szerelem, de már úgy vagyok az egésszel, hogy ez olyan, mint a lottó. Kevés esélye annak, hogy enyém a főnyeremény. Szerelemben pedig a halálig tartó, izzó szenvedély, könyvbe illő szerelem és boldogság. Nem tudok már hinni ebben, úgy pedig nem akarom, hogy 6 évig együtt, ne adj isten gyerek is jönne, aztán család nincs együtt, gyereket pedig egyedül nevelem vagy egyik héten apukánál, másik héten velem. Máshogy írva, szép a szerelem, biztos kellemes, de úgy gondolom, hogy az egy pluszt ad, de nem létszükséglet, hogy anélkül nem lehet létezni.

Ó, Cameron csak egy könyvben lévő fiú, nem kell tudnod, ki az.

Nem. Általánosban volt két barátnőm, köztük a mostanra volt legjobb barátnőm. Általános után külön utakra mentünk, eltávolodtunk. Legjobb barátnőmmel még elvoltunk 1-2 évig, de annak a barátságnak se lett hosszú élettartama. Gyerekes volt, most visszanézve. Találkozni se tudunk, mert hát a szüleik és az engedékenység nem jártak párban. Fiúkkal pedig nem találkoztunk, se az ő barátaikkal. Nem volt olyan, hogy ismerkedhettem. Amikor pedig igen, mert sok ismeretlen kortárs, de baráti társaságomban, ott elvoltak maguknak, én csak fölösleg voltam, közös témánk se volt. Ők bulizni, inni, haverokkal hülyülni, én rajzolni, olvasni, írni, mindenféle komolyabb, lelki, pszichológiai témákról beszélgetni, de akár a semmiről (valóra vált álom volt, amikor előző évben 50 percig bontogattuk a "semmit" a tanárral).