Más is nyomorodott meg azért érzelmileg, mert kimaradt egy életszakasza? 23/f (Van megoldás?)

Nekem jó gyerekkorom volt, értelmiségi, középosztálybeli családban nőttem fel, nem szűkölködtünk semmiben és a szüleim tudatosan neveltek...

Ennek köszönhetően mind érzelmileg, mind pedig értelmileg kicsit érettebb voltam a koromnál, az óvónéniket mindig lenyűgöztem az eszemmel és általános iskola első osztályaiban is én voltam a legjobb tanuló, simán tudtam barátkozni, minden szuper volt...

Viszont a családom egy tragédiának köszönhetően, olyan 11 éves korom körül teljesen összeomlott, a szüleim sosem heverték ki és minden tekintetben elindultak a leejtőn.

Ehhez pedig nem tudtam alkalmazkodni...

Otthon sem volt jó, de az iskolában sem, mert nem tudtam koncentrálni és az ebből következő kudarcaim miatt kiközösítettek.

Nem tudtam vissza illeszkedni és utána semmilyen más közegbe sem tudtam beilleszkedni.

12 évesen és 14 évesen is voltam gyermek pszichiátrián pár hétig, mert nem bírtam egyszerűen teljesíteni az iskolában.

De még nagyon sokáig furcsa állapotban voltam utána is, a mai napig egyszerűen nem tudom hogy hogyan kell valahova beilleszkedni... És nincs egy normális emberi kapcsolatom.

Minden közösségben először szeretnek, nagy reményeket fűznek hozzám, haverkodnak, de mindig az lesz a vége hogy én leszek a hierarchia legalján és kiközösítenek. (Ez nem bánt, legalábbis egyáltalán nem úgy mint ahogy szerintem a legtöbben gondolnák.)

Ez pusztán amiatt van, hogy a reakcióim nem normálisak, nem tudok olyan természetesen viselkedni mint mások.

Általában semmihez nincs, semmilyen hozzáfűzni valóm... Nem tudok egyáltalán improvizálni.

Ha kérdeznek valamit, akkor válaszolok, de magamtól nem teszek a beszélgetéshez semmit.

Sok lány kezdeményezett már nálam, mert állítólag jóképű vagyok és valamiért mindenki nagyon szimpatikusnak is tart elsőre, de nem igazán tudtam élni soha a tálcán kínált lehetőségekkel.

Persze már nem vagyok szűz, nem akartam hogy az legyen, hogy később ezen is problémázzak magammal kapcsolatban, így asszem’ 19 éves korom körül házibuliban elvesztettem.

Oda udvariasságból hívtak meg egyébként...

De érzelmi kapcsolatom sem nővel, sem férfival nem volt kisiskolás korom óta.

Nem volt soha barátnőm.

Szexuális kapcsolatom utána még kétszer volt, de aztán hagytam az egészet a fenébe, mert szenvedély az nem volt és éreztem hogy a partnereim azt kívánták, hogy bárcsak ne kezdtünk volna bele.

Az a baj, hogy olyan mintha érzelmileg megragadtam volna egy 14 éves szinten...

Ez sok mindenben megnyilvánul, de nem tudom, hogy hogyan szemléltessem... Például érzelmeket az olyan animék tudnak belőlem leginkább kicsalni, mint amiket leginkább ilyen 12-14 éves lányok néznek. Ettől függetlenül ma már nem nézek ilyeneket, meg sosem voltam rajongó, de azt gondolom hogy ez sokatmondó, hogy ilyenek vannak rám hatással érzelmileg. És nem valamilyen dráma (az is tud azért, de legtöbbször nem értem hogy ki, mit, miért csinál). A komplexebb érzelmeket szerintem nem annyira értem, de ez igazából csak saját tippén.

Illetve lég kellemes emlékeim közé tartozik, amikor 14 évesen, a gyermek pszichiátrián egy 17 éves lánnyal flörtöltem, aki folyamatosan kereste a társaságomat a beszélgetéseink után is.

Szóval számomra egy ilyen gyerek szerelem szerűség a legmélyebb érzelmi időszakom.

Amikor ennyi idősen szerintem erre mások azt mondanák, hogy ezek 2 teáskanál mély érzelmek voltak... Mert már közben annyi mindent megéltek.

És ma már nagyon gyakran gondolok arra, hogy milyen jó lenne ismét 14 év körülinek lenni. Meg 18-nak. És normálisan átélni azokat a szociális kapcsolatokat melyek a legtöbbek életében klisé szerűen jelen voltak... Persze ugyanúgy nem tudnám ezt elérni, ha én én maradnék.

Sokat olvasok, szépirodalmat, sci-fit, de még filozófiát is, de nem azért mert szórakoztat, hanem mert abban reménykedem, hogy ez fejleszthet... De eddig nem érzem azt, hogy sikerrel járnék.

Valahogy azt érzem, hogy azok a rosszabb éveim tinédzserként véglegesen rányomták a bélyeget az egész jövőbeli szociális életemre is, mert azok az építőkockák amik akkor kimaradtak, egyszerűen később nem illeszthetőek be abba az űrbe... Viszont addig nem tudok tovább építkezni.

Más is érez hasonlóan? Igazából csak ez érdekelne, de bármit írhattok.

Kiváncsi vagyok, hogy aki így, vagy hasonlóan érez, az mi miatt és vannak e ehhez kapcsolódó komplexebb gondolatai is, esetleg... (?)

Pszichoterápiára jártam amúgy felnőttként is, de nekem nem segített, sőt, de ezt hosszú lenne kifejteni, hogy miért.

Esetleg megoldásokra is vevő vagyok, de ez csak mellékes, jobban érdekelne az hogy mások hogy éltek meg hasonlót...