Miért boldogít és motivál az, ha az embernek vannak céljai?

Egyrészt értem, hogy azért, mert legalább elkezdesz tenni annak érdekében, hogy elérd azt, amit szeretnél.

Viszont nálam ez így se működik, sőt még ront a helyzeten. Onnantól kezdve, hogy megvan a cél, folyamatosan látom azt, hogy haladtam-e vele, mennyit haladtam, mennyi hiányzik még stb. Ez pedig csak egy újabb stresszhelyzetet teremt, mert ha épp nem haladtam, akkor nyilván nem leszek elégedett, és innentől meg már arról szól minden, hogy tegyek a célomért, de csak azért, hogy ne legyek magammal elégedetlen, amiért nem haladok a célom felé. Ezek pedig ahhoz vezetnek, hogy ha eredetileg szerettem azt a tevékenységet, ami a célhoz vezet, akkor rövid időn belül megutálom. Ha meg eredetileg nem szerettem azt a tevékenységet, akkor nálam nem működik az, hogy "látom a célt a szemem előtt és akkor mindent kibírok", ilyen esetben kb. végig szenvedek.

Tehát mi az, ami a célokban annyira jó? Az ellentétével tudom magyarázni: azért kell, mert ha nincs, akkor az rossz, meg hogy ne csak éljen az ember a semmiben. De ez így kb. olyan, mintha azt mondanám, hogy csak azért legyenek céljaink, hogy ne legyünk céltalanok. Csak azért, menjünk balra, hogy ne menjünk jobbra. Nekem ez így nem magyarázat...