Sokan miért nem tudják ezt elfogadni?

Az érzelmeidet nem tudod ténylegesen irányítani, de hogy telefonozol-e valami közben, azt igen. Szeretni nem kell senkit meg semmit, semmilyen apropón. De nyilván egy tanársegéd még nem olyan gyakorlott az oktatásban és a diákokkal való kommunikációban, szóval tőle elvárni ugyanazt, mint egy proftól merő hülyeség. Az, hogy közben mindenki pofázik, meg csak parasztság. Bocs.

A tisztelet szerintem mindenkinek alanyi jogon jár, nem függ sem végzettségtől, sem beosztástól, sem kortól, stb. De el is lehet játszani, ha valaki úgy viselkedik, amivel nem érdemli ki a továbbiakban.

Az, hogy nem szeretsz valakit, az rendben van, senki nem várhatja el.

De az, hogy megnehezíted annak a munkáját, aki téged segít (oktató), az igenis hatalmas parasztság. Fogalmam sincs hogy jársz, de mi minden tanárunkat megtiszteljük alapvetően legalább annyira, hogy ha nem is figyelünk, de nem zavarjuk az órát.

Ha még beszélsz valakivel, teljesen alap, hogy nem telefonozol. Miért vagy vele egyáltalán bármilyen viszonyban, ha ennyire untat?

A tiszteletet két felé osztanám.

Egyrészt van az alapvető tisztelet két ember között, az úgymond a nulláról indulás, azt csak elrontani lehet. Ilyen hogy köszönünk, kezet fogunk, meghallgatjuk, stb. Ez nem illem. Hanem egy pozitív közeledés a másik felé. Az illem elavult, "valaki egyszer megmondta oszt azóta úgyvan" (sokszor értelmetlen) szabályok összessége. Illem ha kezet csókolsz egy nőnek, tisztelet ha kezet fogsz vele. Illem, ha a szabályok szerint rakod a kést meg a villát étteremben, tisztelet ha a pincérrel emberként beszélsz és nem úgy mint egy ronggyal. Illem ha kegyes hazugsággal nem bántasz meg valakit, tisztelet ha őszinte vagy vele. Remélem átmegy hogy én hogy látom a kettő közötti különbséget.

Szóval van egy alap tisztelet, amit ha nem vagy primitív kétbites előítéletes alja szutyok, mindenkinek megadsz. Aztán ez a semleges kapcsolat változik, és az illető vagy elveszti a státuszát, vagy kiharcolja a neki járó "igazi" tiszteletet. Például nézzünk egy tanárt. Alap, hogy mikor először látod, köszönsz neki, meghallgatod, csendben vagy míg beszél, stb. Ez két felé mehet. Vagy bizonyítja hogy alkalmatlan a pályára, kettesekkel rugdosták át egyetemen, és sem a tanított szakterületén, sem pedagógusként nem ér semmit. Ráadásul az ilyenek az ebből adódó frusztráltságukat kivagyiskodással, hatalmaskodással, lenéző stílussal próbálják kompenzálni. Ilyenkor jön a (jogos) kérdés, hogy mire adjam meg a tiszteletet?

És van, aki kiharcolja. Ha a példánknál maradunk, egy magával ragadó, erős személyiségű tanár, aki nem elavult módszerekkel vagy fenyítésekkel, hanem az óra és a személye érdekességével, tartalmasságával ragadja meg és tartja fent a tanulók figyelmét/ fegyelmét, tiszteletreméltó. Itt jön az, hogy az alapvető "köszönünk neki és csöndben maradunk ha beszél" hozzáállásból kifejlődik az, hogy nem beszélnek undorító rágalmakat a háta mögött. Nem tesznek ocsmány megjegyzést a külsejére, csaladjára. Figyelnek az óráján, vagy legalábbis nem zavarják abban hogy megtartsa. Adnak a szavára.