Más is van így vele? Depresszívebb hangulatban jobban szeret rumlisabb lakásban lenni.

Én épp ellenkezőleg. Ha ideges vagyok vagy depis, akkor nálam ragyog a ház, mert "kitakarítom magamból".

Nem, soha nem szeretem a rumlit, depressziósan még kevésbé, de egyszerűen nincs erőm rendet rakni, takarítani, így csak a saját tükörképemet látom az egész lakásban olyankor. Ha valami miatt rákényszerülök a rendrakásra, mert pl. jönnek, akkor általában azzal lelkileg is jobban leszek egy időre. De a rendet képtelen vagyok megtartani, mert sajnos nagyon egyedül vagyok rá. Úgy érzem, hogy nem találjuk a helyünket, soha nem is találtuk ebben a házban. Ki nem használt szobák, meghalt vagy elköltözött rokonok cuccai, nem fér el semmi, pedig nagy a ház, de a nem itt lakó/nem élők miatt nem férünk el. De a konténert én nem engedhetem meg magamnak, marad ez a lomtár. Pedig olyan jól esne kihajigálni azt a sok lomot. Így meg csak teljes reménytelenséget érzek. Időnként, ahogy vándorlunk a házban és keressük a helyünket, a lomtár átkerül egyik szobából a másikba, de összességében véve soha nincs rend, ott se, amiben élünk. Nekiállok, de már attól elmegy az erőm, hogy már megint egyedül csinálom. Az én házam, a férjem emiatt úgy van vele, hogy csak a legszükségesebb dolgokat csinálja meg, de ő legalább a kertet rendben tartja. A volt párom még a kertet se csinálta, egyedül festettem a kerítést is, megmondta, hogy ő nem festi, mert nem az övé. Borzalmas így élni. El szeretnék válni.

Nem szeretem, de nincs erőm megcsinálni. Aztán a kupitól még depisebb leszek.