Az iskolában általában elég rosszul tanult, viszont utána még is sokra tudta vinni, esteleg egyetemre is eljutott mégis van itt ilyen?

Igen, velem ez történt! Igazából még sohasem írtam ki magamból ezeket a sorokat, ezért most megteszem. Az általános suliban elég eleven srác voltam, és ez később sem változott sokat a középiskolában. Emlékszem általános után felvettek szakközép suliba, ahol annyira rossz voltam, hogy ez már meglátszott a tanulmányi eredményeimben is. Az osztályfőnököm kérésére átsoroltak szakmunkásképzőbe. A következő középiskolás évemet immár így kezdtem. Nem igazán érdekelt semmi valahogy úsztam az árral, csak hülyültünk a haverokkal, és gyorsan eltelt négy év.

Kezemben a semmitérő szakmunkás bizonyítvánnyal csak ültem egy padon és néztem ki a fejemből. Természetesen nem érdekelt a szakom, hiszen nem tudtam ki vagyok, és mit akarok az élettől. Ráadásul a szüleim idős nevelőszülők voltak, tőlük tanácsot kérni bármiben is esélytelen küldetés volt. Elit család gyermeke sem voltam, akinek mondhatni egyenesen térkövezett útja volt az egyetemig, amihez természetesen minden tanár már az általánostól kezdve örömmel asszisztált. Nem, én nem ez a srác voltam! Én csak egy csóró falusi kamasz voltam, aki minden nyáron koszosan tért haza a napszámból. Belőlem senki nem nézett ki semmit, a nevelőszülők sem.

Egyik nap ismét ugyanazon a padon ülve a kollégium előtt töprengtem az életemről, amikor is maga az Igazgató Úr ült le mellém. Aztán beszélgetni kezdtünk a jövőmről, nekem ez annyira furcsa érzés volt, de nagyon jól esett. Hiszen korábban sohasem tudtam ezzel a dologgal senkihez sem fordulni, idős nevelő szüleim sajnos nem tudtak nekem ebben iránymutatást adni. Igazgató Úr rábeszélt arra, hogy kezdjem el az érettségit. Tisztában volt a családi hátteremmel, erről is sokat beszéltünk. Kezet adott arra a szomorú de egyben igaz felismerésre is, hogy nekem nincs kire támaszkodnom! Az idő pedig ellenem dolgozik, mi lesz ha majd meghalnak.

Ettől a ponttól kezdve mondhatni átszellemültem. A haverok, a piálás nem tudott érdekelni. Én be akartam bizonyítani a tanáraimnak és magamnak is, hogy tudok jó is lenni ha akarok. Osztályelsőként végeztem, tanáraim látták rajtam a változást mellém álltak és támogattak. Ez volt számomra a legjobb érzés, hogy végre van mellettem valaki. A későbbiekben sokat beszélgettünk még Igazgató Úrral arról, hogy el kellene kezdenem a főiskolát. Ekkorra már nekem is kialakult képem volt arról, hogy mit is szeretnék csinálni. Nem volt kérdés, beadtuk és természetesen fel is vettek. A nevelő szüleim mondanom sem kell nem hittek bennem, sem a régebbről ismert emberek, sem a régebbi tanáraim. Elég sok gúnyos megjegyzést kaptam a környezetemben. [ki se néztem belőled, fogod te azt bírni, ha azt megcsinálnod megeszem a kalapom, az nem igaz hogy téged felvettek, komolyan érzel magadban annyi ambíciót].

Magam sem tudtam hogy mibe vágtam a fejszém, egyet viszont tudtam, hogy nem adhatom fel! Aztán eltelt pár év volt csúszás is időközben, de elvégeztem a képzést! Kézhez kaptam a diplomát. Talán sokan még a mai napig nem tudják rólam, hiszen nem kürtöltem szét senkinek. A későbbiekben szeretnék még egy mesterszakot is. Közben meghaltak az ősök, én pedig persze már felnőttem. A napokban épp néztem a facebookon azokat az embereket, akiket olyannyira nagy becsben tartottak az akkori tanáraim. A falu emberei, és egyáltalán legtöbbjüket tanulás terén mégis túlléptem. Persze mindenhez soha nem gratulált nekem senki, csak pár ember a környezetemben tudja rólam mindezt. Nekem ennyi elég is, csak az fáj ha néha valahol feljön esetleg ez a dolog, akár egy osztálytalálkozó kapcsán mindenki még most is meredt szemmel bámul rám. Pedig én már régen nem az az ember vagyok, akit akkor ismertek! Úgy érzem ilyenkor még mindig nem hisznek bennem, még mindig csak azaz elkönyvelt kis csóró gyerek vagyok. Aki pedig elit szülők gyermeke volt gratulációk sokasága kíséri végig, és egy cseppnyi megkérdőjelezés sem áll a háttérben. Úgy érzem rólam már sohasem fog lejönni ez a folt.