Létezik, hogy ilyenkor mindig kínomban mosolygok, nevetek? (figyelem, hosszú lesz, egy és kb negyed oldal) 21/l

Régen kezdtem azt, hogy ételbe fojtottam a gondjaimat, bánatomat:

Anyám elhagyott kiskoromban, apám velem ordibált minden miatt, akaratlanul így vezette le a munkahelyi- és életében lévő feszültséget (csak én voltam közeli személy, végül is hozzám jött haza). Ha hülyeséget csináltam (és ez lehet tényleg az, de lehet világi probléma, hogy véletlenül eltörtem egy párszáz forintos bögrét), a bocsánatkéréssel azt mondta, nem tud vele mit kezdeni, a bocsánattal nem lesz jobb, nem hozza rendbe a dolgot, és még folytatta, de ha meg nem szóltam semmit, végül fapofával tűrtem, mert tudtam, hogy így adja ki a feszültségét, akkor meg azért baxogatott, hogy fapofával nézek, nem szólok semmit, ennyire belexarok az egészbe. Az iskolában mindig csúfoltak a bőrproblémás arcom miatt (máig vannak gondjaim a bőrömmel) és az emiatti rossz szokásom elkerülhetetlen hatása, a plusz kilók miatt is. Emellett apám nevelőapjával kellett egy fedél alatt élnünk, mert míg apám tulajdonos, addig ő haszonélvezője volt a lakásnak. Mi apámmal egy szobában, egy kihúzható ágyon voltunk 14 éves koromig, tíz éven át. A nevelőapa egy undorító ember volt, nem mosott kezet, mindent összetapicskolt, amikor a saját becsúszott ürülékét akarta összetakarítani a földről, ki tudja, hogyan, az egész közlekedőt összekente felmosóvízben keveredett "xarlével". Kis kupacból az egész közlekedőnek olyan szinten annyi lett, hogy a lakás eladása után, most évekkel később sem lakik benne senki, annyira nem tudnak mit kezdeni, hogy a falba itta bele magát a szag (ismerős vette meg olcsón, nem tudta eladni, mert ezzel a gonddal nem tudott mit kezdeni). Iskola sem ment egyszerűen, "valamiért" nem ment a tanulás. Hatalmas gyűlölet volt bennem a nevelőapa iránt (apám költözött volna, de a haszonélvező vénember nem ment bele, haláláig ott akart maradni - így is lett), de az iskolában, ha néha-néha kiszaladt a számon ebből egy kicsike, mindenki engem tartott a rossznak, hogy hogyan gyűlölhetek egy szegény öreg bácsit, aki mintha a nagypapám lenne (baromi nem). Senki nem értette meg, mennyire utáltam már ott lakni, tudván, hogy mindenhez húgy és a másik tapad... és mint véletlenül kiderült, szokásává vált éjszaka a kádba vizelni a másfél méterrel odébb lévő wc helyett.

Szóval javarészt ezek miatt indult a dolog. A mindig csúfolt arcomra apám elviccelte a dolgot, nő a második, harmadik fejem, a kilóimra beceneveket talált ki, mint pufóka, pocimaci, pocóka, dagi. Alapból alacsony volt régen, vékonyan is az önbizalmam, de ezek végképp porig rombolták, pláne, hogy direkt azért kritizál(t) mindig, mert szerinte az jót tesz, ha megszokom, mert így a nagybetűs életben nem fog rosszul esni. Hát, sajnos nem emiatt pereg le hellyel-közzel.

Ma, amikor a hűtő elé mentem, földgömbnek nevezett, szórakozott rajtam, mindegy, hogy kértem, fejezze be. Sajnos sosem volt opció, hogy komolyan vesz, sőt ő sértődött be sokszor, hogy milyen karótnyelt vagyok, aztán öt perc múlva ismét szent a béke, mintha nem sértegetett, viccelődött rajtam. Mert szerinte semmi rosszat nem csinált. Ha én ehhez nem idomulok, hanem "duzzogok", mert xarul esik, akkor őszintén kérdez rá, mi a gondom, de ha meg mondom, mi a gondom, akkor az csak viccelődés volt részéről, nem kell komolyan venni. Nem folyok le a székről, sőt a súlyomnál vékonyabban nézek ki, ugyanis apám tíz kilóval nézte be, amikor kérdezte, mennyi vagyok, és a barátnőféleségemnek se jut eszébe, ő is annyit tippelt, mint apám. Ő laza, de felelősségteljes volt világéletében, szinte mindenhez ért, rengeteg dolgot kipróbált, rengeteget olvasott, a diplomásokkal is úgy tud beszélgetni, hogy ők hitetlenkednek, hogy csak érettségije és szakmája van. Én meg állítólag gyerekként nagyon érdeklődő voltam, szerettem menni kirándulni, aztán ilyen lettem, utálok bárhova menni, nem érdekel, hogy másik országba menjek - szerinte ez igénytelenség, egészen pontosan: "Igénytelen állat vagy." Miközben igényesen, tisztán nézek ki, a szobám is rendben van, én takarítok itthon, mindössze más az érdeklődési körünk. Javarészt mindenki más dicsért engem, akikkel hosszabb ideig dolgoztam (gyakorlati idő alatt), a barátőféleségem is szerint is feltalálom magam, kreatív vagyok, törődő, figyelmes, ha kell, akkor erélyes, sőt akár szigorú is... értékes ember képét adják vissza, apámtól meg az ellenkezőjét érzem visszajelezni. DE nagyritkán, ő azt gondolja, hogy jólelkű vagyok, jó ember, megvan a magamhoz való eszem... Aztán életem nagy részében azt kaptam, hogy retardált, gyökér, hülye, stb. Néha meg, hogy "Tudod, hogy mindent mondok, nem kell komolyan venni, nem mindig gondolom komolyan, maximum abban a pillanatban." Dicséretet jóval kevesebbet kaptam, mint szitkot, közben meg erején felül dolgozta ki értem a lelkét, hogy mindenem meglegyen és felneveljen, és ha tudna, akkor többet is adna/adott volna, és ezt a lakást is úgy újította, hogy legyen mim, és ne kelljen a lakással foglalkoznom, miután ő meghal (sosem örvendett jó egészségnek).

Régóta úgy megy, hogy ezekre, amiket apámtól kapok, miközben nekem baromira rosszul esik, belül sikítok, hogy fejezze már be, mosoly kúszik az arcomra, sőt fel is nevetek, de közben meg el tudnám sírni magam. Nem tudom, miért mosolyodok el rajta, miért nevetek fel! Ennek semmi értelme!