Boldogság elérése úgy, hogy nem függünk attól, hogy mások szeretnek vagy sem?

Én is most oróbálom leküzdrni a szeretetéhségem.

Kezdem utálni magam abban, amikor beleszeretek valakibe, vágyom rá ragaszkodom, a másik meg egy fal.

Úgy megkérdeztem magamtol hogy minek hajkurászom én azt, hogy szeretve legyek?

És most azon dolgozom, hogy ne vágyjam erre, "ne legyek szomjas", mások sem azok, és sokkal boldogabbak akik nem szomjasak, nem vágynak.

Mások elvannak simán anélkül ha nincsenek szeretve elég nekik egy kapcsolatbol a szex, vagy elvannak egyedül is elég a vudeojáték és porno. És ki a boldog? Aki belepusztul abba, hogy nem szeretik, vagy akinek erre igénye sincs? Hát az utóbbi a boldog.

A világ annyira nagy, hogy rengeteg dolog van benne. Rengeteg különböző ital. Ha neked nem jó a kóla, csak a forrásvíz, akkor mehetsz és kereshetsz forrásvizet.

Eléggé lenézősre sikerült a pszichológusos megoldás. Nyilván ha van egy problémád, és meg tudod oldani egyedül, akkor nem kell menni, de a pszichológus segít abban, hogy a megoldás gyorsabb és hatékonyabb legyen. Ez a hosszútávú megoldás. Pl a magánynál maradva segít feltárni mi miatt nincsenek barátaid és hogyan lehetnének, hogyan közelítsd meg ezt a témát. Ha nem mész, lehet szerzel barátot, csak nem megfelelőt, mert annyira örülsz, hogy van egy lehetőséged, hogy bele sem gondolsz, hogy jó-e az neked. Könnyű mérgező emberi kapcsolatokat kialakítani, ha valaki ennyire szomjazza a társaságot.

pornót nézni meg gépen játszani lehet kielégítő szexuális élet illetve jó baráti kör mellett is. Persz ilyenkor már függőségről nem beszélünk.

Mi van, ha rosszul látod? Én ugyanis nagyon nem ezt tapasztalom. Tehát még ha körülötted igaz is, az egész világra nem igaz. Tehát keresgélj máshol.

Sokaknak van mentális traumája. Ha egy családban valakinek van, jó eséllyel a többi családtagnak is.

Szerintem csak ezzel akarod nyugtatni magad.

Az emberek többsége olyan mint te. Szeretne szeretni, és azt is szeretné, ha szeretnék. Neked ez valamilyen okból nem jön össze, szóval a legkönnyebb azt a nézőpontot elsajátítani, hogy igazából mindenki más csak kihasználja a többi embert, titokban egymás vesztét akarja, és csak te vagy az aki ennél többre lenne képes.

A metaforáddal szemléletetve: víz a csapból folyik minden egyes ember lakásában te viszont úgy teszel, mintha csak úgy lehetne inni, hogy elvezetsz a mekibe (ami nincs is minden településen) és kólát veszel.

Azért nem osztják a véleményedet, mert ez még az extrém vélemények között is extrémnek számít. Fontos hogy az ember képes legyen önállóan létezni, viszont az egyedüllét sosem lesz ideális. Közösségi lények vagyunk, úgy éltünk túl a történelem során (meg azelőtt is) mindent, hogy összetartottunk. Mára ez megfordult; mostmar az számít erénynek hogy mindent egyedül csinálsz, nem támaszkodsz senkire, sőt, lenézed azt, aki igen, de a problema ezzel csak az, hogy ez megöl.

A mentális betegségek, vagy az antiszociálisság szinte mindennapos, nincs olyan ember akinek a környezetében ne szenvedne tőlük valaki (depresszió, szociális fóbia, stresszbetegség, pánikbetegség, sőt, skizofrénia) de a magány fizikailag is halálos (nézd meg hogy mennyi valós egészségügyi kockázata van a magánynak. felnőttként hajlamosabbak leszel tőle a rákra és a diabéteszre, öregen a demenciára, ha pedig egy csecsemőt nem ér fizikai kontaktus - legyen akármilyen jól táplált, meghal)

Nagy individualizmus ide vagy oda, alap ösztönünk a közösségi élet. Ha meg is tanulsz nélküle élni, annak csak átmeneti állapotnak szabadna lennie.

#6 Nekem sem voltak egy csomó ideig barátaim, azokban az éveimben sem, amikor elvileg a legkönnyebb barátkozni (gimi/egyetem).

Azóta lettek. Mentem önkénteskedni, olyan dolgokat csinálni amik érdekelnek, folyton néztem pl a könyvtárban, hogy milyen programok vannak, így pedig belekerültem group chatekbe, megismertem új embereket, stb.

Nem azzal volt a baj, hogy régen nem voltam szerethető, inkább csak az, hogy nem voltam kompatibilis az adott környezetemmel, és nem voltam abban a lelki állapotban, hogy beilleszkedjek.

Aztán amikor elkezdtem olyan dolgokat csinálni amik érdekelnek, olyan emberek között akik hasonló érdeklődésűek, akkor már könnyebb dolgom volt - oda már passzoltam.

A legrosszabb amit tehetsz az az, ha egy az egyben leírod az embereket, és eldöntöd, hogy próbálkozni is kár. Gondolom van még pár évtizeded az életedből, amit nem mindegy, hogy hogy élsz le: megpróbálod megszokni, és racionalizálni a rosszat, vagy változtatsz, megújulsz.

Önállóan túlélni azt jelenti, hogy megtanulsz nyitottnak és a világra/másokra kíváncsinak lenni, belekezdeni új dolgokba, és magadtól rájönni, hogy kik között éreznéd jól magad.

Hát ez az ivós egy elég szar hasonlat lett.

Ott dől az egész, hogy egyenlőségjelet teszel a magány megszüntetése és a boldogság között.

Egy csomó ember egyedül van és nem érzi magát magányosnak.

Egy másik csomó ember meg körbe van véve barátokkal, meg párja is van, mégis magányos.

Ráadásul mindkét fajta ember lehet boldog és boldogtalan is.

Innentől kezdve a kérdésedben megfogalmazott állítások nehezen értelmezhetőek, így válasz sem adható rá.

#8 Ha elkezdesz valamit csinálni, akkor egy idő után hozzászoksz.

Amíg nem csinálod, addig idegen tőled az egész.

Senki sem fog tudni olyan tanácsot adni, ami abban a szent pillanatban megoldja a problémádat egyszerűen, erőfeszítés nélkül. Max irányt lehet mutatni, de olyan megoldás nincs, ami megspórolja neked azt a rengeteg időt, fáradtságot és stresszt, amit saját magadnak kell beleölnöd az életed jobbátételébe.

Ez egyszerű, és bazi bonyolult egyszerre: minél többet próbálkozol, annál jobb leszel. De érted... Ehhez el kell kezdened tenni valamit, nem csak véleményeket kérni másoktól.