Idegesítő, ha sok sztorit/képet osztok meg a neten?

Engem nem zavar, ha valaki sokat posztol, viszont vannak nekem is olyan ismerőseim, akik folyton önmagukról nyomatnak selfiket. Nem idegesít, simán tovább görgetek.

Másrészt sajnálatot érzek, mert az ilyen attitűdről ordít, hogy mennyire bizonytalanok, mennyire szükségük van visszajelzésekre ahhoz, hogy értékesnek találják magukat (és ez bizony független attól, hogy az illető jól néz-e ki...)

De az ilyen ember nárcisztikus személyiségzavaros is lehet - na az ilyentől meg menekülök. Rettenetes, mérgező emberek! - simán elfogadom, ha valaki ezen okból jelöl ki, ha arról van szó.

Azt próbáld megtalálni magadban: mi motivál az állandó önposztolásra? A "szeretek képeket megosztani" nem válasz... légy őszinte magaddal, és máris előrébb jutsz, ill. több barátot tarthatsz meg.

Engem nagyon idegesítenek az ilyenek, és én is rejtem őket. Ez független attól, hogy az életben mi a véleményem az illetőről, van olyan jó ismerősöm, szinte már barátnőm, akivel az életben nagyon jókat tudok beszélgetni, szeretem őt, a neten mégis kikövettem, mert egyszerűen túl sok volt. Értem én, hogy külső megerősítésre vár, tudom, miért csinálja, de engem meg ez a fajta nyomulás iszonyatosan irritál. Ettől még bármikor felhívhat, leülök vele egy kávéra, és elsírhatja az épp aktuális bánatát. Szokta is.

Oké, hogy nem ártasz vele senkinek, de attól még sokakban kelt ellenérzést az ilyesmi.

Engem személy szerint nem zavar, ha valaki sokat posztol, általában nem nézegetem, görgetek tovább. Az ő dolga, ha ő így jól érzi magát, nyugodtan.

Én nem túl sok időt töltök amúgy sem a közösségi oldalakon, leginkább kapcsolattartásra használom, az üzeneteimet nézem meg és ennyi.

Én szinte egyáltalán nem osztok meg semmit. Csak akkor, ha történik valami különlegesebb dolog az életemben (eljegyzés, esküvő, régóta várt nyaralás), akkor azt meg szoktam osztani 1 kép erejéig. Ez évente kb 2 posztot jelent. De nem osztom meg, ha beülünk egy étterembe vagy azt, hogy éppen merre megyek kirándulni, kikapcsolódni. Úgy gondolom, hogy felesleges, én nem érzem szükségét annak, hogy megosszam másokkal. De nekem azzal sincsen gond, ha valaki ezt teszi.

Szerintem ezzel csak akkor van probléma, ha valaki minden lépését megosztja, és csak akkor érzi jól magát, ha mindent kiposztol. Nem éli meg a pillanatot, az az első, hogy mindent közszemlére tegyen. Ez már szerintem egy függőség, folyamatosan keresi a figyelmet és a visszacsatolást, nem is a való életben él igazán. Érdemes észrevenni magunkon, ha esetleg ez lenne a helyzet, mert valószínű önértékelési probléma áll mögötte. Ez a kifelé bizonygatni akarás, hogy mindent megoszt, hogy mennyire boldog, közben meg a telefonját lesi egész végig. Aki boldog, annak nincs szüksége arra, hogy mindent kitálaljon, mert megéli.

Engem, például, a pillanatképek (elvont is jöhet), állatokról készültek nem zavarnak, ezeket kifejezetten szeretem nézni, szinte bármekkora mennyiségben. Ami, ezzel szemben, már az idegesítő kategória felé tendál, vagy konkrétan az, az a "szelfik" tönkelege, főleg, ha egy kaptafára megy az összes. Illetve, amikor valaki az egész napját dokumentálja, és szorgosan pakolja fel őket a különböző felületekre; nekem az kifejezetten sok.

Elsősorban nekem is az ugrik be erről, hogy (pozitív) visszajelzést vár az illető, vagy, hogy esetleg valaki ráírjon, és a történetbe kirakott dologról beszéljen vele. Vaagy (ezt általánosságban mondom, nem neked célozva, kérdező) kompenzálni akar, esetleg kicsit kérkedni.

Kapásból két olyan szaktárs ugrott be, akik szinte szó szerint minden lépésüket kiposztolják Instagram-ra. Tavaly például üzemlátogatáson voltunk, és egyikük állandóan szelfiket lőtt magáról, míg mindenki más becsülettel figyelt, kérdezett, ő meg lemaradva elvolt egyedül. Kínos is volt, szegény tanárnak is, meg nekünk is.. Óvatosan odaszólt neki, de csak második alkalommal esett le a lánynak. Aztán annyi kép sikeredett, hogy utána napokig potyogtatta őket a sztorijába. Akkor követtem ki.