Tulajdonképpen mi a francért kedvel engem bárki is?

Egy csomóan barátkoznak velem, kedvelnek, de el nem tudom képzelni, hogy miért. Mármint szerintem én ritka szr barát vagyok, hajlamos vagyok nem keresni a másikat, ha úgy adódik akár keresztbe is teszek reflexszerűen, nem azért mert úgy akarom, hanem egy adott helyzetben nem tűnik fel, hogy ártani fog, holott egyértelmű kéne, hogy legyen, hogy de. Ha egyedül vagyok, pont nem olyannak tűnök, mint akihez odamennék beszélgetni, ott ülök magamban, mint egy két lábon járó fenyegető aura, mégis odajönnek mások, hogy hm, jó lesz vele barátkozni. Sokszor érzelmeket se tudok kimutatni, pl bármennyire együttérzek valakivel, szeretek valakit az nem látszik, kb olyan, mintha beszélnél egy rezzenéstelen arcú szobornak. Ok, tudok titkot tartani, meg tudok vicces lenni, tudok hosszan témákat kivesézni, de ennyi, ha ez kell, akkor arra találhatnának olyan személyt, akinek a többi tulajdonsága is rendben van, minimum az enyémhez képest, ráadásul velem sokáig kell jóban lenni, hogy működjön. Nem gondolom magam kifejezetten barátnak való embernek.

A másik, amit nem tudok hová tenni, hogy az egyetemi tanáraim miért kedvelnek. Konkrétan volt olyan, aki szó szerint kijelentette. Holott órákon nem igazán beszélek, akkor se, ha kéne, a teljesítményem nem rossz, de szerintem a csoport kétharmada fényévekkel jobb.

Nem értem miért találnak szimpinek az emberek, bár ez lehet azért van, mert én hallom a saját gondolataimat, amit más nem, és ez sokat ront, de szerintem ettől függetlenül se hiszem, hogy annyira szimpatikus ember lennék. Jól nem nézek ki, max átlagosan, ha jóindulattal túlzok, előny nem jár azzal, hogy velem jóban van valaki, még annyira se, hogy legyen kitől jegyzetet kérni, mert hiányos, annyira meg nem érzem magam jó társaságnak, hogy csak az legyen az ok.