Valóban léteznek az országban olyan emberek/családok akik éheznek? Milyen egy szegényebb család?

Akiket mutogatnak a tévében, hogy van 6 gyerek, de olyan helyen lakik, ahol nincs munka na őket nem tudom sajnálni. Én is lenullázódnék ennyi gyerekkel.

Akiket tragédia ér, azokat sajnálom. De legtöbb esetben a nem gondolkodás az ok. Pl. nem bagózok, ha minimálbért keresek.

Szóval igen, éheznek. Én meg kva keményen dolgozom, szóval azt sem vállalná be mindenki, hogy 4-kor kel és egész nap rohan.

Én ilyen családban nőttem fel, bár nem most, '90-es években születtem. A szüleimnek volt háza, amit gombokért vettek meg kb, nem kellett azzal a lakbérrel számolniuk, amivel nekem kell egy kicseszett szoba bérlésénél. Így is mindennapos volt, hogy a pénz miatt vitatkoztak, meg olyan is volt, hogy nem tudtak mit adni enni, meg olyan is, hogy a szomszéd kutyája átjött, és ellopta az asztalról az ételt, amíg mi anyámmal kezet mostunk, ő meg összezuhant, és sírva fakadt, hogy akkor nem tudunk mit enni, mert az utolsó pénzét költötte el a boltban.

A legrosszabb része nem az volt, hogy éhesen fekszel le, hanem mikor nem voltak képesek beismerni, hogy nem tudnak mit adni nekem, és ezért kell éhesen lefeküdni, hanem helyette kitaláltak valami mondvacsinált indokot, hogy ezért most azzal büntetnek, hogy nem kapok vacsorát. Én éreztem magam szarul. Pedig simán el tudtam volna fogadni a tényt, hogy nincs vacsi, mert nincs, sokkal előbb, mint hogy nincs vacsi, mert meg sem érdemlem az ételt. Meg végighallgatni az összes vitájukat az ételen. A rezsin. Mindenen.

Nálam ez azt eredményezte, hogy itt vagyok majd' 30 évesen, valami isteni csoda folytán nem az lett a sorsom, mint sok falumbalinek, vagy osztálytársamnak, hogy örökítem tovább a nyomort, hanem egyedül élek, kaptam ösztöndíjat, volt részem normális oktatásban, jó munkahelyem van. És valahogy kifejlesztettem egy étkezési zavart, amiben én szándékosan megvonom magamtól az ételt, mert úgy érzem, hogy nem érdemlem meg. Közben halomra áll itthon a kaja, mert felhalmozom, amit nem eszek meg, mert bármikor jöhet szűkösebb időszak, mikor jobban fog kelleni, meg amúgy se érdemlek vacsorát. Ez egyébként a családban három generáció óta jelen volt, nagymamám éhezett a háború alatt gyerekként, tehát felevett mindent, amit csak talált, a lánya szegénységben nőtt fel, szóval ha volt kaja, akkor rosszullétig zabálta magát, aztán kihányta, én meg nem eszem meg, csak halmozom.

És egyébként igen, vannak Magyarországon is olyanok, akik napok óta nem láttak élelmiszert. Dolgoztam önkéntesen diákként, a szívem szakadt össze, mikor valaki elsírta magát örömében, amiért kapott egy kis kaját. Nem kéne, hogy ez így legyen, mindenkinek hozzá kellene férnie kajához, meg senkinek nem kellene fűtetlen lakásban, döngölt padlón felnőnie a négy testvérével egy szobában aludva. De az élet sajnos nem fair. Nem tudok mit mondani ezeknek az embereknek.