Ha valaki annyira beteg, vagy olyan adottságai vannak, hogy egész életében csak a társadalom terhére lesz, akkor vajon érdemes végigélnie az életét, vagy inkább vessen véget az életének azért, hogy ne legyen többé a társadalom terhére?

Ez így eléggé szubjektív. Ha az illető úgy viselkedik, hogy ő csak teher, akkor csak az lesz.

De ott van Alexander Pope, Michel Petrucciani, Stephen Hawking, akik nem csak magukhoz képest alkottak nagy dolgokat, hanem általában is, az emberiség szintjén. Pedig a hétköznapok is kihívást jelentettek nekik.

Vagy csak találja meg amiben ennek ellenére ő maga nagyon is jó, esetleg kiemelkedőbb mint az átlag? Csomó ilyen szélsőséges ember van, sok sok rossz tulajdonsággal vagy zavarral. Aztán néha tele vannak kiaknázatlan lehetőséggel is, amik sokszor pont ezekből a rossznak vélt tulajdonságból erednek.

Pl egy pszichopatából remek válságmenedzser válhat vagy akár életmentő, ahol nagyon hideg fejjel kell végigvinni nagyon kemény tetteket, sokszor lehetőleg teljesen érzelemmentesen. Vagy egy skizoid típus se kell alkoholista csövesként végezze feltétlen, rengeteg jó művész, festő, zeneszerző is hasonló volt. Még a borderlinenak a mániás szakasza is nagyon termékeny tud lenni sok művésznél vagy kreatívnál.

Igazából nincs elcseszett élet. Találd meg amiben a legjobb vagy! És akkor máris az emberiség hasznára lehetsz, és kiteljesítheted önmagadat is.

Azt képzeled, a jövőbe látsz?

Honnét tudod, hogy egész életében csak a társadalom terhére lesz?

Nagynénémen 18 éves korában, érettségi után jött ki egy nagyon ritka autoimmun betegség. Minden orvos pesszimista volt, őszintén megmondták, hogy néhány évig még tolókocsiban éldegélhet, ennyi a perspektívája. Aztán múltak a hónapok, néhány évvel később már tudott annyira mozogni, hogy egy buszra fel tudott szállni, ezért állást keresett. Az egész család segített neki állást keresni. Persze nem lehetett akárhol a munkahely, mert csak keveset bírt gyalogolni. Végül talált egy helyet, ahol adminisztratív munkakörben több mint 20 évig tudott dolgozni, míg lassan romló állapota miatt végül lerokkantosították. Családja ugyan sosem lett, de húga kislányára sokat vigyázott kicsi korában, annyira, hogy anyák napjára neki is csinált ajándékot a kislány ovis korában. Ma 68 éves és még él, el tudja látni magát, a kiskertben tud tenni-venni, bent a nehéz házimunkákat leszámítva rendet tud tartani maga körül.

Szerencsére ő nem így állt hozzá, hanem élni akart és persze abszolút támogató család vette körül.

Amúgy tényleg vannak olyan csodával határos esetek hogy ihajj!

Nem sorolom, de ismerek olyanokat, akiket már csak a Szentlélek választott el a kaszástól és megmenekültek!

A társadlaom terhére van és ezért vessen véget az életének?

Mert?

Már nem azért, de elsősorban az a célom, hogy én boldoguljak. Hogy ez terhére van-e a társadalomnak az igencsak sokadrangú kérdés.

Nem az ad célt és értelmet az ember életének, hogy elegendő adót fizet-e...