Mi a legszebb gyerekkori emléked?

Amikor a szüleimmel rendszeresen "nagysétára" vittük a kutyusunkat a közeli erdőbe. Imádtam azt a helyet, és a spánielünk is; sosem felejtem el azt a kitörő lelkesedést, amikor meglátta, hová mentünk vele.

Illetve a másik, amikor apával, a horvát tengerparton ültünk a kövek közt, és több órán át beszélgettünk. Azért volt hihetetlenül különleges, mert addig olyan bensőséges beszélgetésünk, szerintem, még nem is volt. Főleg, mert ő sokszor érzelmileg elérhetetlen volt, ott viszont megtört a jég.

A GEZ-023 rendszámú ikarus busszal hazamenni. Valamiért általánosban ez volt a kedvenc buszom. Mindig szar volt, mindig tömegnyomor volt rajta, de jó érzés volt, mikor megláttam, hogy most újra ez a busz jön értünk, ezzel utazhatok. Meg az, mikor elég magas lettem, hogy elérjem a leszállásjelzőt. Mikor megtörtént, egy külön oldalt szenteltem a naplómban a ténynek, hogy elértem a felnőtt magasságot (aztán még 10 cm-t nőttem).

Nagymamám. Szüleim általában nem voltak otthon, szóval suli után hozzá mentem. Bármit kivehettem a hűtőjéből, és megehettem. Általában pirítóst csináltam a sparhelten (kenyér egyik felét megvajazod, másik felére teszel sajtot, vajas féllel indítasz, mire megpirul, addigra megolvad a tetején a sajt, így is lehet enni, de én szerettem megfordítani, és picit pirítani a sajtos felét is), vagy lecsót csináltam, ami mai napig a kedvencem. Közben mama mindig meghallgatta, mi történt az iskolában, mi foglalkoztat mostanában. A Szabad Föld c. újságot járatta, vasárnaponként együtt olvastuk el. Emlékszek még a közös borsófejtés közbeni világmegváltásokra, arra, hogy minden évben elmondta, hogy öreg már, jövőre nem lesz kert, aztán még huszonévesen is arra mentem haza hozzá, hogy tavasszal ássa fel a kertet, mert idén még mégis lesz kert. Folyt egy patak a kertje végében, sokszor, ha rossz kedvem volt, azt mondta, hogy írjam le egy papírra, mi bánt, hajtogassak belőle csónakot, és küldjem le a patakon, akkor az összes bánatom elúszik a papírhajóval együtt.

Kb. négy éves lehettem, mikor rájöttem, hogy nincs Mikulás. Apám beöltözött Mikulásnak, de kiszúrtam a cipőjét, mondtam neki, hogy apám ugyanilyet visel, meg egyébként ugyanilyen cigiszaga szokott lenni. Apám erre ideges lett, mondta, hogy ne beszéljek annyit. Mire annyit mondtam a Mikulásnak, hogy apám pont ugyanígy szokott beszélni, még a szava járása is ilyen, és egyébként hogy jött ide, nincs is hó, erre az volt a válasz, hogy tényleg ne beszélj már annyit, most akarsz ajándékot, vagy nem?! Tudtam, hogy apám az. Felismertem, a szóhasználatról, az illatáról, a cipőjéről. De nyolc éves koromig még eljátszottam, hogy hiszek a Mikulásban, meg a Jézuskában, mert azt láttam, hogy a szüleimnek ez nagyobb boldogságot okozott, mint nekem bármikor, és apám meg sosem mondta, hogy szeret, vagy ilyesmi (csak néha, ha beivott), de abból, hogy képes volt felvenni egy télapó jelmezt, levágtam, hogy biztos nagyon szeret, még ilyen fiatalon is, és úgy gondoltam, nem ronthatom ezt el neki, meg ki tudja, ha elmondom, hogy tudom, hogy ő az, akkor többet nem ülhetek az ölébe, és mondhatok neki hülyeségeket (általában, amit elmondtam a Mikulásnak, hogy mit szeretnék, azt karácsonyra megkaptam, meg a maga módján mennyire szeretett, hogy képes volt beöltözni azért, hogy hozzám jöjjön a Mikulás, ez már gyerekként is meghatott)