Mi zajlik most az eletedben?

Olyan dolgokon amik megtörtek lelkileg.

A célom elérése közeledik.

Érzések nincsenek bennem üres vagyok.

Gyermekkor.

Nagy életcél keresés.

Félelem, zavarodottság, tartalmas tartalmatlanság?!

"Mi zajlik most az eletedben?":

Szeretnék munkát váltani, nemsokára elkezdek egy online kurzust a jobb Önéletrajzírás, álláskeresés fejlesztésével kapcsolatban;

"Mi az amin tul vagy? Mi elott allsz? Milyen érzések vannak benned?":

Túl vagyok egy nagyobb nézeteltérésen a munkahelyemen valakivel, de még lesz folytatása valószínűleg. Érzés tekintetében mégis azt érzem, hogy ritkán mondom ki a haragomat, de ha kimondom, akkor van egy belső félelem bennem, hogy nekem nem lehet igazam 1* sem?

"Mi zajlik most az életedben?"

Jelenleg az utolsó egyetemi félévemben vagyok, egyszerre végzem a gyakorlatom és írom a szakdolgozatom. Az utóbbi miatt, azonban, rendesen pánikolok... egyszerűen nem tartok vele ott, ahol magamtól elvártam volna, az idő meg mintha páros lábbal haladna. Hol energiám, hol időm nincs azzal foglalkozni, hol pedig teljes ihlethiány van (mint pl. most, pedig végre lenne rá időm). Mintha egy helyben toporognék.

Emiatt pedig egyre többet gondolkodom azon, hogy lehet, hogy inkább a következő félévre kéne az egészet tenni. De ismerem is magam, tehát akkor is halogatnék, illetve tudom, hogy a szüleimnek is meglenne erről a nem túl pozitív véleménye, és szerintem a tanáraim sem díjaznák túlzottan. És, így még később végeznék, nem is tudnám idén elkezdeni a mestert. Ez az utolsó bekezdés olyan dolog volt, amit még leírni, és hangosan kimondani sem mertem még.

Mi az, amin túl vagy?

Elég hullámvölgyes volt az utóbbi 3 év (ami csak részben tudható be egyetemmel kapcsolatos dolgoknak), szóval legalább annak örülök, hogy az akkori dolgokon túljutottam.

Mi előtt állsz?

Államvizsga és a szakdolgozatom leadása előtt.

Milyen érzések vannak benned?

Semmi jó😅 olyan bénító pánik van bennem, mintha 1 hetem és egy üres dokumentumom lenne a leadás napjáig. És a szüleimen kívül nincsen senki, akivel erről tudnék beszélni, és ők sem úgy állnak a dologhoz, amire szükségem lenne. Szeretem őket, de nem valami empatikusak :( Szóval, akárhányszor felhozom a témát, mindig a kioktatásom lesz a vége. Nem azt várom, hogy sajnáljanak, de jól esne, ha máshogy állnának a dologhoz.

Pedig már ott tartok, hogy ragyásabb az arcom, mint tiniként volt, idén 4x voltam beteg (ez kb. 3 éves adag nálam), és volt benne antibiotikumos kezelés is. Eddig sosem csúsztam tárggyal, félévvel egyetemen, egyetlen egyszer volt olyan, hogy 2 órával később adtam le egy feladatot (ami csoportmunka volt, és az én részem már rég kész volt...), semmi más gond nem volt, bukás sem történt, eddig tök jól vettem minden akadályt, és most mégis:(

(a kisregényért elnézést kérek, kicsit kikívánkozott már ez belőlem egy ideje)