Hogyan válhatnék önzetlenné?

Ellentétes érzések. Néha el is mosolyodok, mikor rájövök mennyire hasonlít egy tipikus mesére, mikor a jó és a rossz harcolnak egymással.Fekete és fehér. De néha érzem a szürkét is.

Mindegyik érzésemhez mély gondolatok társulnak. Valamilyen módon, az összes érzést szeretem. Hiszen azok tesznek azzá aki vagyok. Emberré. Viszont van, hogy elgondolkodok azon, miért jó embernek lenni? Tipikus és szánalmas dolgokat látok bennük. A legjobban az idegesít, hogy mikor ezeket látom, mintha tükörbe néznék. Ugyanolyan vagyok. Korlátozott. Ember.

Akkor most leírom mindhárom érzést.

Fekete: ez a teljes érzelmi kimerültségem. Nem tudom ez a mondat mennyire volt igaz. Annak hangzott. Meg egy kicsit művészinek is. Tehát, olyankor nagyjából semmit nem érzek. Legfeljebb akkor mikor egy filmben valaki szenved. Olyankor felnevetek, vagy csak mosolygok. Az, hogy látom az arcát, a a szemeit, ahogy felordít, minden olyan festői értitek? Olyan amin mosolyognom kell és boldoggá tesz. De nem olyan őszintén, mint mikor egy barát megölel. Ez a boldogság egyszerre erős és sötét. Az emberekre nem személyekként tekintek. Nem ijesztő a gondolat, hogy valakinek átszakítsam a bőrét és végignézzem, ahogy lassan elveszíti minden erejét.

Fehér: legszívesebben az egész világot magamhoz ölelném.Ha tömegnyomor van a buszon örülök, mert érzem hogy az emberek ott vannak körülöttem, érzem ahogy levegőt vesznek és érzem az életet. És amikor a filmben szenvednek a számat harapdálom. Ha vérezni látok valakit, furcsán elzsibbadok (pl, ha a karja vérzik, a karom zsibbad el). Sikerül teljes empátiát éreznem a körülöttem lévők iránt. Nem zárkózok el előlük, hanem mellettük állok. És ha azt mondják "köszönöm" szétárad bennem a melegség.

Szürke: nos, talán ez a legrosszabb. Ez az állapot nem tiszta. Zuhanok a mélybe, de közben valami láthatatlan fenntart és húz ki belőle, akkor is mikor már fáj. Nem tudok leesni, nem tudok felállni.Gyűlölöm az embereket, de közben értem őket. Hideg szívvel leszúrnék valakit, de ahogy belegondolok, elzsibbadok.

Tudom, hogy nem vagyok jó ember. Önző vagyok. És idegesít, hogy a többiek is önzőek. El akarom dobni magamtól ezt az önzőséget, és azokat az érzéseket, amik másokat is bánthatnak. Jobban szeretnék figyelni másokra, hogy együtt jöhessünk rá, hogyan legyünk szabadok és dobjuk le a burkot, ami önkéntelenül is magunk köré zártunk. Boldoggá szeretném tenni, azokat akik fontosak nekem, mégis mikor eljön az idő, először magamra gondolok. Ettől pedig utálom magamat. És azt is utálom, hogy felidegesít, amikor ők teszik ugyanezt. Nem kéne, hogy idegesítsen. Meg kéne értenem, mert és is ilyen vagyok. De nem értem. Nem értem azt, mikor az emberek bántják egymást. Nem értem, miért nem gondolkodok el, mikor én bántok valakit.

Próbálok önzetlen lenni, másokat helyezni előtérbe, mert olyankor én is boldogabb vagyok. De megijeszt, mikor a fekete a fehér és a szürke hirtelen váltják egymást.

Nem tudom, hogyan válhatnék olyan emberré, aki segíteni tud azokon, akiknek szükségük van rá. Aki el tud fogadni. Önzetlenül.