Miért egyre mocskabb a civilizáció, nem értem az embereket miért jó így élni hogy egymást rabolják ki, háborúznak és megkeserítik mások életét?

Kérdező, mi rokonok vagyunk gondolkodásban :)

Sajnos tényleg egy mocsok, ami itt folyik. Azt mondják a pszichológusok ez normális, falkajelenség van az iskolákban stb.

Érdekes, Én miért nem törődök a falkajelenséggel, Én nem közösítek ki másokat, nem akarok tartozni sehova, csak normálisan "elleni."

Háborúzni, másokat megkárosítani sem akarok.

Na mindegy, undorító egy dolog az emberi természet, az már biztos :)

PÉNZ?

Ne is mondd, gyere csak fel a gyakorikerdesekre, itt a fél GYIK az ANYJÁT ELADNÁ, ha élete végéig milliárdos lehetne, olyan pénzőrültek az emberek, hogy azért a papírdarabért még 25 évvel korábban is szívesen bekerülnek a koporsóba a hajtás végett, csak "SOK" legyen :D

Ez már a vicc kategória, ami a mai világba folyik.

Én nem szeretek mást bántani, nem is bántottam, de ha háború, nem csodálkoznék, ha hamarosan lenne egy, sőt, talán szükség is van rá.

Én úgy gondolom, nem tettem ehhez hozzá. Becsületesen élek, azt veszem meg ami nagyon kell, nem vagyok nagyra vágyó, másokat nem károsítok meg.

De amikor elmondom, akkor ez mégse jó.

Hát majd meglátjuk, nehogy koppanjon az emberiség, és mehessen a levesbe... Én lennék az utolsó, aki ezt szeretné.

Csak kíváncsi vagyok arra a pszichológusok milyen szakszavakat adnának, ha kiírtanák egymást az emberek, a Földet. Az is normális jelenség lenne? :D

NA hagyjuk, vicc az egész ami jelenleg folyik. ;) Felesleges csépelni a szót, a mai emberek birkák, hiába szólsz hozzájuk, úgysem érdekli őket, csak legyen ájfón 6 meg utazás görögbe

Ugyanez voltam, aztán kb 28 évesen jött egy olyan svung, hogy most olyasmiket is fogok olvasni, amiket nem olvasnék el soha. Először őszintén szólva a kihagyott kötelező olvasmányokra gondoltam, aztán azért észhez tértem, és "legyünk előbb ezen túl" mottóval kicsit az ezoterikus valamik felé indultam. Rövidesen belebotlottam mindenfélékbe mellette, és valahogy sokasodtak a jobboldali blogok is a könyvjelzőim közt, amikor hirtelen úgy éreztem: elég. Ennek így sosincs vége. Pillanatok alatt eljutottam életem első valódi imájáig (ja, és ezzel együtt teljesen váratlanul biztos lettem benne, hogy ott az Isten tényleg, és a javadat akarja, összesen arra vár, hogy te is azt akard vele együtt.). Az ima annyiról szólt, hogy vigyen most már ő ezen az úton, tegyen azzá, akivé ő vágyik alakítani engem. Ennél nagyon sokkal hosszabb se lett, és elég hosszú örömkönnyfolyammal zárult. Mindig ez van, amikor kilátsz az emberlétből, és egy rövid időre pontosan tudod, mi a valóság ezen az egészen túl. Semmi bonyolult, csak egy mozdulatlan, végtelenül boldog csoda, ami magába foglal mindent, és onnan nézve a rossz is jó, mert van funkciója és mert végül az is visszavezet ebbe a mozdulatlan tökéletességbe, aztán azon lehetne elmélkedni, hogy akarjuk-e igazán siettetni ezt.

Ma már csak játékosan lökdösődő kecskegida a gonosz, mert tudom, hogy téved, és nem hiszek neki. Képes új irányokba ösztönözni, kizökkenteni, és emlékeztetni fontos hiányosságaimra. Emellett eszembe juttatja, hogy már kértem egy másik utat attól, aki sokkal nagyobb minden eviláginál, így teljesen értelmezhetetlen az itteni jóra és rosszra tagoló gondolkodás.

Az Isten mindent jól csinál. Ha részleteiben érthetetlen a kép, akkor valószínűleg nagyobb rendszerbe helyezve nyer értelmet. De nekünk sokkal mesésebb út jutott annál, hogy pusztán értelmeznünk kelljen az eseményeket, amik körülvesznek. Megtehetjük persze, és néha még sikerülhet is... De akkor is azért vagyunk itt, hogy a saját vágyainkat végigdolgozzuk ebben az óriási sandbox világban. Itt fog találkozni a határtalan isteni kegyelem mint erősen igaznak tűnő jelenség, és a lélekvándorlásos, sok-sok ezer életet végigélős megfejtés, egyrészt mint a kegyelem tökéletes földi megnyilvánulása, másrészt mint bőséges terep nekünk arra, hogy a végtelen csodálatosságban mozdulatlan tökéletességtől talán a lehető legtávolabb eleget tehessünk annak a belső indíttatásnak, ami egy kicsit ráunt erre a mozdulatlanságra...

Az életeink mint egyre szerteágazóbb futónövények, szépen ellepik a téridőnek ezt a földi szegletét, néha még virágba is borulnak egy-egy rövid időre. Az élet szikrájának is csak annyi a célja, mint minden más szikrának: rövid úton kiegyenlíteni a feszültséget, ha lehetséges. Aztán ki így, ki úgy próbálkozik majd... Ez történik velünk.

Ne vonódj be a drámába, nem éri meg. Legyél a Szemlélő, aki valójában vagy. Az említett mozdulatlan tökéletességben nem váltunk külön az Istentől igazán. Valójában sose lehet különválni tőle igazán. Minden, amit ismerünk, ilyesvalami, ami nem tér el Istentől. Lehet azon filozofálni, hogy velejéig romlott barátaink már hogy lennének Istenhez tartozók, de ha egyszer azok, és nem tudják, mit tehetnénk? Így kell lennie, különben sose ér célba a "szikra" (vagy esetenként villám). Ez a közeg hivatott arra, hogy elérjük benne az istenihez képest mindenképpen "deviáns" vágyainkat. És számtalan alkalmunk nyílik rá, megszámlálhatatlanul sok szerep lehengerlően sok aspektusában, egymással vagy egymás ellen, csoportban vagy egyedül, szebben vagy csúnyábban, ügyesebben vagy idétlenebbül, és aztán jön a következő döntéshelyzet, a következő alkalom.

Nem hiszem, hogy van olyan forgatókönyv, amiben bedől az egész sandbox. Persze attól még lehet, de inkább a személyes szerepek, az egyes életek külön világa szokott összedőlni. Egy-egy valódi világvége belül. Valójában pont olyan jó és rossz, mint megszületni. Kilátsz abból, ami addig volt, és még ha nem is tudod semmiről, hogy mi is valójában, annyi biztos, hogy csodálatos egy komplex valami, csak a kíváncsiság marad utána nap mint nap. Így növünk fel lassan, ki tudja, meddig.