Magyarország lakosságának mekkora hányada élhet vajon boldogtalan/elfásult/depressziós életet?

Szerintem is-is, mármint az utolsó kérdésedre válaszolva. Nem szeretem, ha egy nemzetet depressziósnak, pesszimistának állítanak be. Könnyű a nyugati embernek elégedettnek, frissebbnek éreznie magát, amikor egészen más anyagi háttérrel rendelkezik, és ez jóval jóval kevesebb erőfeszítésébe, energiájába is kerül a mindennapokban.

Viszont ezt én is gyakran tapasztalatom, magamon is, sajnos.

Kb 90%. Érthető okokból és mert ragadós is. Nem valami fényes az élet Magyarországon és ha több generáció van 'pesszimistán' felnevelve akkor előbb-utóbb az addig gondtalan gyerek is átveszi a körülötte lévők gondolkodásmódját. Ott van még az is, hogyha egy csoportot a cigizős panaszkodás tartja össze, akkor a vidám/boldog embert nézik hulyének és idegesíti őket, hogy ugyan minek örül az a bolond, meg neki biztos marha könnyű az élet.

Bennem is megvan ez, és úgy élem túl, hogy próbálok nem gondolni a problémáimra, és ha ez elkerülhetetlen, viccet csinálok belőlük. Attól még ott vannak de a humor segít enyhíteni az idegességet.

Úgy gondolom az életnek az az értelme amit adsz neki. Voltak már céljaim, de valami mindig ellehetetlenítette őket, én pedig kiábrándultam. Jelenleg megint nem tudom mihez kezdjek. Minden üresnek és felszínesnek látszik. Ha boldog vagy, azt mások irigylik, kibeszélik, próbálják elrontani. Ha nem vagy az másnak mindig van nálad nagyobb gondja és amúgy is "kit érdekel". Ha mégis megy a panasz-csata, ez ugyan felszabadíthat egy ideig, de visszanézve csak egymásra raktátok a szomorúságot.

Laktam már külföldön ahol jobb a helyzet, tehát az emberek is pozitívabbak. Nem mondanám hogy Magyarország az egyetlen hely ahol az emberek többsége negatív. Szerintem minden szegényebb, háborúsabb országban ez van. Mert ha látni is mást, az "túl más" és "nem normális" meg önbecsapás és hazugság.

A vidámság, boldogság egy ideiglenes állapot, amíg az agy arra koncentrál, ami jó. Amelyiket megszokja, azt produkálja többet. (Idegességet, óvatosságot, örömet, szomorúságot)

Szerintem nem annyira boldogtalanok az emberek, csak szinte már divat, meg alapvető szokás az előző válaszoló által leírt "panasz-csata".

Egyértelmű, hogy teljesen boldog ember nincs, kisebb, nagyobb gondja mindenkinek van, családon belül, suliban, munkahelyen, bárhol. Csak itt is kinek ugye mi jut. Van aki alkoholista szülők mellett nő fel, neki az lesz a gond, a másiknak meg úgymond "tökéletes" a családja, neki meg már az is gond lehet, ha 1x rászólnak csúnyán...mindenkinél más ingerküszöb alakul ki.

Na meg kicsit olyan az egész, hogy ha nincs probléma, akkor is mindenki generál magának egyet, aztán mehet a szomorkodás.

Az sem igaz hogy a gyerekek és az öregek az igazán boldogak. Én rengeteg olyan nyugdíjast ismerek, aki folyton valamiért dühöng, játsszák a felesleges kis magán háborúkat...ezek mögött meg ott vannak a valós problémák, alkoholista gyerek, rossz élettárs, magány...

Gyerekként is lehetsz boldogtalan, depressziós, kirekesztett. Na meg gyerekként nem igazán fogod még fel és nem látod át az élet "nagy" problémáit.

Az viszont lehet, hogy a köztes korosztály a legkevésbé boldog, de ez is változó. Gyerekként még elhiszed, hogy bármi lehetsz, változhatsz, hogy később majd minden jó lesz, idős korban meg úgy vagy vele hogy lassan úgyis vége.

Na meg az ember összetett lény. Nem úgy van, hogy csak "szomorú" és csak "boldog" üzemmód van rajta, hanem ezeknek a folyamatos keveredése, átmenete létezik.

És nem feltétlenül azért nevetsz, hogy elnyomd a szomorúságot, hanem azért, mert abban a pillanatban éppen jó kedved van. Lehet a következőben már nem lesz, de ettől még nem "kényszer" a boldogság.