Mi az oka annak, hogy a szép nők/jóképű férfias pasik, szinte kivétel nélkül sikeresek az élet minden területén?

Gondolom mindenki találkozott már olyan ostoba közhelyekkel, hogy nem számít ki vagy és hogy nézel ki, fogadd el önmagadat, tanulj, hozz jó döntéseket és sikeres ember válik belőled. Igen ám, de az ismerőseimből kiindulva ezek a szép szavak sajnos nem elegendőek, hogy az illető tényleg 100%-ban boldog legyen ha nem adott neki szépséget a természet. Azt tapasztaltam (a környezetemből kiindulva), hogy kétféle kategóriába lehet sorolni azokat az embereket, akiknek sikerült egy stabil egzisztenciát kialakítaniuk. Az első kategóriába a tipikus éjjel-nappal kézen-lábon csúszó mindig maximalista hangyamentalitású, ugyanakkor előnytelen külsejű kisebbségi komplexussal küzdő emberke tartozik, aki rengeteg erőfeszítést tett a tanulmányai és a karrierje során, hogy azon a szinten legyen ahol most tart és próbálja azt a látszatot kelteni, hogy semmi problémája az életben, de lelkileg sosem lesz kiegyensúlyozott (mondjuk egy sok csalódást átélt, meg nem értett mérnök, aki a tanulás/munka világába menekült). Viszont az ilyen emberek, legfeljebb 30-40 éves korukra teljesen kiégnek, nem találják a boldogságukat, elválnak és gyakran depressziósok lesznek idős korukra. Ismerek néhány ilyen gazdag embert. A második kategóriába pedig azok az örök mosolygó genetikai csodák tartoznak, akiknek csak megszületni volt nehéz. A szépségüket minden esetben kamatoztatják, kapcsolatokat alakítanak ki, mindenki nyalja a tudjukmilyüket és ebből adódóan akaratlanul is óriási önbizalomra tesznek szert, ez pedig elég ahhoz, hogy ne ismerjenek lehetetlen, és mindazt, amit a hangyaszorgalmú, extra motivált, de előnytelen külsejű szürke emberke elért az élete során, tizedannyi erőfeszítéssel véghezvigyék ezek a "tökéletes" emberek, miközben az élet "arcába" röhögnek és semmi kudarcélményük nincs. Mindent csuklóból megoldanak. Őszintén megmondom, és nem is vagyok rá büszke, de én az ilyen emberekre vagyok a leginkább irigy, akik maximálisan kihasználják, hogy tökéletes génekkel ajándékozta meg őket az élet. Csak egy kiragadott példa: ismerősöm (kevésbé előnyös kinézetű) lánya nagy szorgalommal, odaadással elvégezte a BCE-t, jó életszínvonalon él, de látszik rajta, hogy nem elégedett az életével, hiszen már azóta nincs senkije, amióta másfél éve kiderült, hogy nem lehet gyereke és rögvest faképnél hagyta a párja. Azóta elég komoly depresszióban szenved szegény, pedig nem ezt érdemelte volna az élettől. A másik véglet pedig a tökéletes külsejű/megjelenésű korábbi középiskolai osztálytársa, aki szintén a Corvinuson végzett, viszont neki másképp alakult az élete. Valamivel gyengébb képességű tanuló volt, de rengeteg kapcsolatra tett szert az évek során (külföldi pénzes férfiakkal folytatott viszonyt), körbeutazta a fél világot (közben modellkedett komoly pénzekért) és most Londonban egy pénzügyi cégnél tölt be egy jelentős pozíciót. Tehát rendesen be jött neki az élet, úgy, hogy számára nem a tanulás volt az elsődleges prioritás, mert mást jobban tudott kamatoztatni.