Meg merjem kérdezni?

Próbálom rövidre fogni, nem tudom, mennyire fog sikerülni, hiszen minden mindennel összefügg. Kb féléve beszélgettünk a feleségemmel, és gyerek-szülő téma is szóba került. Az, hogy akármennyire igyekszik is az ember, az egyik gyerekét mindig jobban szereti, mint a másikat, és hogy mit meg nem tesz ez a "másik" azért, hogy ő is elnyerje a szülei szeretetét. És itt, a beszélgetés közben jöttem rá, hogy bár akaratlanul, de nagyon elb@..sztam a nagybátyám életét.

A történet ötvenegynéhány éve kezdődött. Városi gyerekként születtem, de a gyerekkoromat falun, a nagyszüleimnél töltöttem. Anyámnak sok testvére volt (akkoriban ez számított normálisnak), a legfiatalabb nálam mindössze másfél évvel idősebb. Róla beszélek. Pap lett belőle.

Tudni kell, hogy engem valamiért szeretnek az emberek. Így volt ez gyerekkoromban is. Minden óvónéniknek, tanítónéninek, de még a nagyszüleimnek is én voltam a kedvence. Nagyszüleim is jobban szerettek, mint saját gyerekeiket, és főleg jobban, mint a nagybátyámat. Ő kései gyerek volt, és azt gondolom, nagy "szégyenfolt" lehetett, hiszen nagymamám bőven 40 fölött szülte, és akkoriban nem volt divat beismerni, hogy még mindig áldoznak a testiség oltárán. Nagyanyám egyébként is rettenetesen vallásos volt. Örök bánatára engem nem tudott azzá nevelni. Ennek ellenére is én voltam a szíve csücske, és majd' a szíve szakadt meg, amikor ha csak mégoly rövid időre is, meg kellett válnia tőlem. Az említett nagybátyámból később pap lett. Senki nem lepődött meg ezen, szinte természetesnek vette mindenki. Csak én nem, hiszen gyakorlatilag együtt nevelkedtünk, tudtunk egymás legféltettebb titkairól is. Ő sohasem volt annyira vallásos, mint amennyire mutatta. Hívő volt, de erős kétségek gyötörték. Középiskolás korában nagy csajozó hírében állt, s noha később a plébános "játszótársa" lett, titokban akkor is a női nem nagy hódolója maradt. A lényeg, hogy véleményem szerint semmi sem predesztinálta őt a papi pályára. Hacsak nem az anyai szeretet elnyerésének vágya!!! Fél éve ezen agyalok, és nem tudom kiverni a fejemből, hogy ezért lett pap. Nekem nincs testvérem, neki meg csak jóval idősebbek, így egymásban találtuk meg ezt a fajta köteléket. Így maradt ez 60 felé közeledve is. Tudom róla, hogy boldogtalan, tudom, hogy úgy érzi, elbalfavágózta az életét. Sikerei vannak a papi életben, szépen halad előre a ranglétrán, rengeteg pénze van, olyan autókkal mászkál, amiket nem sokan engedhetnek meg maguknak, ugyanakkor irigyel engem a küzdelmes, kalandos, de legfőképpen a világi életemért. Irigyel, mert nekem nem az anyaszentegyház elvárásainak megfelelően kellett cselekednem, hanem azt tettem, ami nekem tetszett, és irigyel a boldog házasságomért, a sikeres gyerekeimért. Kicsit mindig sajnáltam őt, de eddig sohasem jutott eszembe, hogy esetleg én vagyok minden baj forrása. Most bánt a lelkiismeret, ugyanakkor attól félek, ha megkérdezem tőle, benne is megfogalmazódik ez. Súlyos beteg, kórházban van. Ráér agyalni. S ha eddig nem is jutott eszébe ezt így végigvenni, ha most felhozom a témát, félek, talán ő is végiggondolja.

Mit tegyek szerintetek? Mi a fontosabb? A lelki békém, vagy az ő nyugalma?