Miért van az, hogy az életem nem rosszabb, mint másoké, sőt talán némelyeknél jobb is, mégis azt érzem, hogy a lelkem nem akar élni?

26 éves nő vagyok. Van egy 3 éves kapcsolatom, ami határozottan jó. Tök jó párom van, szeretjük egymást, nagyon jó társam mindenben. Egy kultúrált szép kis közös albérletünk van, vannak a jövőre terveink, mégis boldogtalan vagyok. A párom ugyan csak hétvégén van itthon, de telefonon hétköznap sokat beszélünk.

A családi hátterem viszont elég sz.r.... Apám nem volt, soha nem ismertem, csak félig idegen nevelőapákkal nőttem fel, anyám nagyon negatív természetű ember, kell hozzá egy idegrendszer, hogy el lehessen viselni. Sose volt igazán jó a kapcsolatunk, a mai napig sok fájdalmat okoz nekem a degradálásával meg az elképesztő agymenéseivel, sokat bántott lelkileg, pénzben is megkárosított. Testvéreim nincsenek. 1 éve pánikbeteg, szorongó, depressziós lettem, munkahelyemet is elvesztettem, nem találom a helyem, csak bent kínlódok a saját börtönömben a 4 fal közt, többnyire egyedül. Sokszor érzem azt, hogy a lelkem meg akar halni. Pedig tisztába vagyok azzal, hogy minden embernek megvannak a maga keresztjei és lehetne sokkal rosszabb is Próbálok pozitívan látni, de a legtöbbször a negatív gondolataim uralkodnak. Félek, hogy valami rossz fog történni velem, hogy közel az életem vége. Tudom, hogy nem lenne szabad ilyenekre gondolni, mert benvonzódik, de valahol nagyon nagyon eltévedtem és nem tudok kilépni a saját mocsaramból. Jövő hét szerdán van időpontom egy lélekgyógyászhoz. Barátnőim se nagyon vannak, szétszéledtünk... Nem találok örömet semmiben, de pedig úgy szeretnék boldog lenni.... Amikor az ember nagyon komolyan azt érzi, hogy 120-al megy egyre lejjebb, akkor hogy van a kiút? :( Tudom, hogy pozitívan kell gondolkodni, néha megy, néha nagyon nem... Elkeseredett vagyok, holott örülnöm kellene annak ami van. Mit tesznek ilyen lelkiállapotban mások?