Baj van velem? Ha igen, mi?

Ahogy olvastam a történetedet, elég sok mindenben magamra ismertem. Az én egyedüli és legjobb barátom is elég távol lakik tőlem és sokszor nagyon hiányzik. Illetve az iskolába mostanság elég félve megyek be, de nem tudom miért...Általában soha nem beszélgetek senkivel, legalábbis kezdeményezni nem merek. A tanulmányi átlagomat illetően sajnos inkább rontottam, mert mostanában néha kicsit depressziós vagyok. Van hogy rám jön valami és akkor egész nap sírhatnékom lesz, pedig összességében véve egy boldog embernek tartom magamat. A félelmek nálam is szintén jelen vannak, de annyira, hogy még egyedül a boltba sem vagyok képes átugrani, ha megkérnek rá. Valamiért utálok egyedül lenni egy olyan zárt helyen, ahol sok ember tartózkodik.A szemkontaktus kerülés sajnos nálam is jelen van, de sokszor még a rokonok esetében is és ez elég zavaró beszélgetés közben.

Szóval gondoltam leírom az én kis "történetemet", hogy lásd nem vagy egyedül, másnak is vannak hasonló problémái. Én a leírásod alapján egyáltalán nem gondolom, hogy bármi baj lenne veled. Az a fontos, hogy neked jó legyen, a többi nem számít.

Én is ilyen vagyok, bár én időnként próbálok tenni ellene.

Nem mintha érdekelne, ki mit gondol bajnak, csak úgy döntöttem, hogy én máshogy akarok élni, és az a "máshogy" tartalmaz némi kimozdulást, egy kis sportolást, meg némi emberek közé menetelt.

Kimozdulás: úgy vettem észre, néha kifejezetten jól esik a napsütés. Még a kedvem is jobb tőle, és valahogy a fantáziámat is beindítja (kisfilm készítéshez).

Sport: eredetileg utálok sportolni, bár mindig próbálkoztam megkedvelni, és volt amit sikerült is. Pl. ír sztepp, aikido, íjászat kifejezetten tetszik.

Mostanában még futni is szeretek pedig az első három hónapban nagyon szenvedtem vele. Mert nem kapok levegőt, és eleinte folyton hányingerem volt tőle. De szépen lassan beletanultam, hogy vegyek levegőt, és egyre jobban megy.

Jó dolog a mozgás, több boldogságot okoz, mint az összes tábla csoki amit egy hét alatt meg tudok enni (ami elég sok).

Emberek:

Még mindig próbálom rávenni magam, hogy érdeklődjek irántuk.

Eredetileg féltem emberek közé menni, de sok emberek közé menés után rá kellett jönnöm, hogy ugyanúgy nem akarnak tőlem semmit, mint én tőlük :D

Ha találnak magukhoz hasonlót, annak örülnek, mert lehet társalogni, ha meg nem, akkor simán nem érdeklődnek.

Aki meg piszkálódik, az csak azért teszi mert unatkozik, vagy csak simán nincs mit mondania. Kicsit biztos üres az élete, ha ilyenre szorul, de hát mindenkinek megvan a maga baja.

Ha nem foglalkozol vele, ki mit akar hallani, csak simán kimondod amit ki akarsz mondani, azzal bőven jól el lehet lenni elég sok emberrel.

Rám még azt is mondták nemrég, hogy jó a humorom, pedig én mindent teljesen komolyan gondolok amit mondok.

Barátkozás:

Én is elég nehezen kötődök emberekhez, de van, akihez sikerül. Nekem az a trükk, hogy ha tudok közösen alkotni valakivel, és bízok benne annyira, hogy ha bajom van, elmondjam neki és engedjem, hogy próbáljon segíteni, akkor barát.

(Megjegyzés: általában egyedül foglalkozom a problémáimmal, mert más úgyse tudja helyettem megoldani. Meg se szoktam említeni senkinek, ha valamivel éppen küzdök. De van egy barátnőm, aki folyton rákérdez és ha kell, harapófogóval húzza ki belőlem, hogy éppen mi van velem. De nem lehet jó élmény folyton vallatni, úgyhogy inkább magamtól is elmondom neki, és én is próbálok neki segíteni, ha valami gondja van.)

Mindenki más csak kellemes ismerős :)

Emberek szemébe nézés:

Általánosiskolában azzal piszkáltak, hogy ne "bámuljak" emberekre, ettől valahogy felvettem azt a szokást, hogy nem nézek senki szemébe. De egyrészt senki nem szereti, ha úgy beszélek vele, hogy nem nézek a szemébe, mert pont olyan hatást kelt, mintha nem figyelnék rá, másrészt azt sejtem, hogy emiatt rossz az arcmemóriám. Nagyon nehezen jegyzem meg, ki hogy néz ki. Valószínűleg mert nem figyelem meg eléggé a fejét.

Ezek miatt már régóta aktívan szoktatom magam vissza, hogy az emberek szemébe nézzek, és már elég jól megy. Bár az arcok megjegyzésével még nem haladtam...

(Megjegyzés: mikor barátságos mosollyal a szemébe nézek valakinek, olyankor általában szimpatikusnak találnak.)

Másik hasonló rossz szokásom hogy hajlamos vagyok folyamatosan a földet nézni mikor utcán vagyok. Már erről is egész jól leszoktam, és sokkal érdekesebb a világ, ha a környezetet is látom. Főleg hogy így új helyeken is egyszerűbb tájékozódni :D

A testtartásomat is éppen javítom, mert sajnos púposodik a nyakam az eddigi tartásommal. Ez sajnos egyrészt fáj, másrészt nagyon fáj. Szóval inkább átszokok a jóra :)

Összefoglalva: mindenki úgy éli az életét, ahogy jónak látja. Én a sajátomat úgy látom jónak, ha a komfortzónámon kívül is megnézem, hogy milyen a világ, végülis csak egy életem van rá, hogy mindent jól megnézzek magamnak.

Van egy olyan jelenség, hogy "beletörődés". Mikor eredetileg szerettél volna valamit (pl. irigykedtél rá, vagy csak felmerült valaha a gondolatodban, hogy "de jó lenne"), de elhiteted magaddal, hogy jól megleszel anélkül is.

Ezt a foglmat nagyon szeretném a saját életemből kiírtani.

Mikor sikerül kisöpörnöm az agyamból, hirtelen nagyon sok dolgot akarok kipróbálni, megcsinálni, folyamatosan vigyorgok, tele vagyok életkedvvel, és nagyon örülük magamnak, hogy ezt az állapotot is sikerült megismernem.

Ajánlom kipróbálásra mindenkinek :D