Hogyan tudnám túl tenni magam ezen? Hogy lehet, hogy még mindig számítanak ezek a dolgok?

Amit írok, az valószínűleg elég hülyén fog hangzani, és ettől sokkal nagyobb problémák is léteznek, de már hosszú ideje ezen rágódom, szóval legalább kiírnám magamból, úgy se tudok erről beszélni senkinek. Van hogy hosszabban gondolok rá és fájóbb van hogy néha-néha és kevésbé fáj annyira.

Már egyetemista vagyok 4 éve, de még mindig rossz emlék a gimnázium. Leginkább az, hogy utolsó évben nem keringőztem szalagavatón. Sok évfolyamtársamnak látom a képeit facebookon, szinte mindenkinek van fotója róla szóval emléke is. Én csak osztály táncon vettem részt. Azt tudni kell, hogy a keringő évfolyam tánc volt csak és minden osztályból csak x számú pár jöhetett. Mivel nálunk sok volt a lány ezért alapból kimaradtak egy páran, hogy igazságos legyen a dolog ezért véletlenszerűen húzták ki a neveket. Én eleve nem jelentkeztem, mert az osztályból biztos nem lett volna párom, és nem biztos hogy szereztem volna magamnak (kevés embert ismertem csak, nekik mind volt már párjuk, nem akartam az egész iskolát végig kérdezni, borzasztó félénk és visszahúzódó voltam). Szóval ilyen szempontból nem voltak nagyon esélyeim, de azért nagyon szerettem volna a dolgot (jó lenne, ha lenne rólam egy kép keringő ruhában, érdekes lenne látni, hogy milyen voltam a felnőttkor kapujában). Mindig ha hallok valakit beszélni a témáról egyszerűen rosszul vagyok az egésztől. Elég béna voltam a gimiben és állandóan az az érzésem van, hogy mivel ennyire szerencsétlen vagyok (főleg szociálisan) ezzel el is intéztem magamnak a dolgokat. Ahány embert látok, mindnek tök jól telt az a 4 év, vagy ha látok egy ismerős arcot az utcában, és mondjuk általános iskolás mindig az jut eszembe, hogy neki milyen jó lesz majd, mert tud majd élni a lehetőséggel.

Borzasztó hallgatni ha valaki sajnálkozik, hogy miért nem táncoltál mert az olyan jó.

Másfelől meg olyan nevetséges hogy még évek múltán is szenvedek miatta. Sokan mondják hogy klassz emlék, de elvileg nem csak ez az egy jó emlékem kéne hogy legyen az életemből, ennél még sokkal nagyobb dolgoknak is kéne rám várnia. De akkor meg miért vagyok tőle ennyire szomorú?