Defektes vagyok, és nem értem a saját cselekedeteim okát. Mi bajom lehet?

Az emberek után sóvárgok, mindent megadnék azért, hogy szót válthassak velük, és a távolból figyelem őket, lélekben azzal a reménnyel, hogy soha nem vesznek észre... Az egész életem egy nyavalyás ellentmondás.

A szerelem, a barátság, és a kaland is csak addig foglalkoztat, amíg meg nem szerzem. Lehetek halálosan szerelmes, bőghetek éjjelente a magány miatt, és lehet hiányérzetem: de amint megszerzek valamit, kényszeresen eldobom azt. Ha valami a markomban van, azt már egyszerűen nem tudom megbecsülni, és legszívesebben leköpném magam, mert fene se tudja, miért vagyok ilyen. Szégyellem magam emiatt, de a leghosszabb párkapcsolatom is egy hónap volt, ráadásul egy hét után már a szakítást tervezgettem. Konkrétan provokálom a partnereimet, hogy hagyjanak el, és MINDIG a tiltott gyümölcs a legfinomabb számomra.

Ugye ez egy olyan kamaszkori hülyeség, amit pár éven belül ki fogok nőni, és nem leszek egész életemben ilyen szánalmas? Rühellem ezt a tulajdonságomat, már komolyan azt akarom, hogy visszaadják az emberek ezt a sok szemétséget, amit elkövettem... Hogyan lehetnék kevésbé undorító?