Azok az emberek, akik soha sem adják fel mitől lettek ilyenek?

Szerintem sima jellemvonás. Már gyerekkoromtól kezdve ilyen vagyok, mindig is önálló voltam és irányíthatatlan, nem "fogott meg" a környezetem sem. Bármekkora szarban is vagyok, mindig mosolyogva mászok ki belőle, nem lehet csak úgy eltaposni.

Aztán biztos van, aki valami trauma hatására lesz ilyen, anyám állítólag épp, hogy mimóza volt, mielőtt megszülettünk... amikor meg először kellett megvédeni a gyerekét, hirtelen megjött a hangja. Bár lehet csak az anyai ösztönök kapcsoltak be nála :D

Nekem nagyanyám mindig azt mondta, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen, és így is nevelt. Például elestem biciklivel, megvígasztalgatott, de ha azt látta, hogy csak felkelek és felülök újra a biciklire, akkor nagyon agyondícsérgetett, kaptam süteményt, stb.

És ha mondjuk látta, hogy egy dolgozatra hármast kaptam, de egy hétig tanultam rá, miközben a másik tárgy könnyebben ment, és tanulás nélkül is ötöst írtam, akkor a hármasért jobban megdicsért, és biztatott, hogy semmi baj, okos vagyok, a lényeg, hogy mindent beleadtam, és majd a következő jobb lesz.

Nem tudom, ő miért volt ilyen, hogy nagy kitartásra nevelt, bár neki se lehetett könnyű ötvenévesen egy kisgyerekkel, de mivel most sikeresnek érzem magam, és szerintem jó életem van, én is így akarom majd nevelni a gyerekemet, ha lesz.

Mintha csak magamat látnám...

Leírom az én esetemet és véleményemet.

Először is tegyük hozzá, hogy a "soha fel nem adásnak" van egy rohadt nagy hátulütője: az, hogy aki soha nem adja fel, meddig kepes elmenni? Aki kitartó, tényleg ilyen "amerikai mentalitása" van, meddig kepes küzdeni?

100 000 emberből ma 1 kitartó!

Ennek egy oka van: senki nem akar hülyének látszani, azt az érzést kelteni másokban, hogy ő egy szánalmas ember, egy szerencsétlen, ügyefogyott. Egy idő után szinte mindenki lenézi, szrba se nézik az ilyen embert. Mondom, magamról beszélek...

Majd miután elértél, amit szerettél volna, mindenkinek koppan az álla, hogy -ennek mégis hogy a búbánatba sikerült?-

Nem kéne csorda után futkosni, hanem utolsó leheletig harcolni! De sokan feladják, mert egy idő után hülyére veszik őket, és akit érdekel mások véleménye (az embereknek a 95%-át érdekli mások véleménye) az feladja!!!

Akik erre vállalkoznak nemhogy nem önbizalom hiányosak, egyenesen mentálisan megtörhetetlen emberek!

Utam során kiröhögtek, voltam nevetség tárgya, kigúnyoltak, verbálisan meglincseltek... Holnapig tudnék mesélni.

Az igazi -soha fel nem adás mentalitása- aki tényleg az utolsó leheletéig harcolna, tényleg csak nagyon kevés emberben van meg, Magyarországon, ahol divat belepofázni más életébe meg végképp.