Mennyire mondanátok magatokat optimistának? Ha nem, miért nem?

Én realista vagyok. A tiszta tér, tiszta tudat elvét vallom.

Ahogy a szankszrit nyelvű szó mondja: upekkhá, azaz egykedvűség, ami nem közönyösség csak nem adom át magamat a túlzott pozitív és túlzott negatív érzelmeknek sem, ugyanúgy az irreális derűlátásnak és borúlátásnak sem. Középúton járok, alapvetően inkább az optimizmus jellemző rám, de nem ez a hurráoptimizmus, amikor bebeszélem magamnak, hogy még a szar sem büdös. Na ez ilyen távol áll tőlem.

Nálam változó. Nem vagyok se optimista, se pesszimista. Realista sem vagyok 100%-ig.

Valahogy az adott helyzet, a szituáció dönti el.

Például ha rólam van szó, mindig pesszimista a hozzáállásom: "úgy sem tudom megcsinálni", "nagy szenvedés vár rám".

Viszont ha a barátaim jövőjéről van szó, akkor mindig úgy gondolkodom, hogy "neki biztos menni fog, mert tudom, hogy ügyes és képes rá".

A világ dolgait pedig igyekszem realistán látni, bár a legtöbbször ez is inkább negatívba megy.

Semennyire,nagyon pesszimista vagyok. Azért gondolom így,mert

1./ elég sokan mondták már hogy az vagyok és hogy próbáljak meg pozitívan gondolkozni

2./mindenhez negatívan állok hozzá,mindig úgy vagyok vele,hogy minden a legrosszabbul fog elsülni. (Persze ez 10-ből 9-szer,ha bejön,de ennek ellenére is ilyen a szemléletmódom)