Mikor és miért csalódtatok magatokban a legjobban? Hogyan sikerült lezárnotok vagy helyre hoznotok?

A továbbtanulás kapcsán éreztem csalódottságot. Nagyon sokáig a magyar szakot szerettem volna, a magyarba fektettem minden energiámat, miközben tudtam, hogy egy magyar szakkal nem megyek semmire, a tanári pályától pedig rettegtem. Mindezek ellenére mégis rengeteget tanultam, már gyomorgörcsig fajult a dolog, ez így mind együtt csalódottságot ébresztett bennem, mert hiába közeledtem egyre inkább a felvételi felé (a célom felé), nem éreztem jól magam a bőrömben, pedig nagyon sokáig azt hittem, hogy ez az én utam. Aztán lett egy nőgyógyászati problémám, meg is műtöttek, utána leálltam a beteges tanulással. Ekkor már undorodtam a magyartól, attól, hogy csalódást okozott ez a tárgy és a tárgyba fektetett energia, főleg úgy, hogy már egyre kevésbé akartam ezzel foglalkozni évtizedeken át. Úgy tudtam kilábalni ebből a helyzetből, hogy elkezdtem járni iskolapszichológushoz, akivel közel 3 hónap alatt eljutottam odáig, hogy rájöttem, mit szeretnék igazából csinálni (erre a betegség is egyre inkább ráébresztett), mi az, ami nem okoz szorongást, ha belegondolok, hogy ezzel fogok foglalkozni hosszú éveken át. Így találtam meg azt a szakot/irányt, ahova fel is vettek és amit már nagyon várok, hogy végre elkezdhessem tanulni. Egyébként bölcsiben leszek kisgyermeknevelő, ha minden jól megy. :)

Középiskolában. Úgy egyáltalán abban az 5 évben, amit ott töltöttem. Én vagyok annyira öntelt, hogy úgy gondolom többnyire jól látom a dolgokat és jól átlátom és a véleményemet sosem titkolom el. Ennek ellenére 5 évig tűrtem azt, hogy a tanáraim hülyét csinálnak belőlem, sőt inkább belőlünk! Ezt a mai napig nem tudtam megemészteni, az ott elszenvedett sérelmek még mindig a felszínen vannak bennem, és még mindig hoznak ki indulatokat belőlem hacsak rágondolok, szóba kerül stb. Valószínűleg ezt csak úgy tudnám lezárni, hogy a sérelmeket okozó tanárok elé állok és elmondom a véleményemet róluk és megkérdezem, hogy vették egyáltalán ehhez a bátorságot. Ezt viszont még eddig nem tettem meg és lehet, hogy nem is fogom. Egy példa, édesanyám 60 évesen állt oda először középiskolai tanára elé, hogy megkérdezze, tulajdonképpen mi volt az oka annak, hogy a tanárnő minden órán ordítva lehülyézte. Persze köpni nyelni nem tudott, baromira kellemetlenül érintette a szituáció, tudniillik egy felnőtt emberrel állt szemben, nem volt mi megvédje, hisz a tanárok védelemben vannak, ők a tanárok és mi a diákok (és persze gyerekek). Ez egy eleve unfair felállás, amit ki is használnak sokan.