Hogyan tanulhatom meg kezelni az idő nyomását?

Én is ilyen vagyok,nekem mellé szociális fóbia,és generalizált szorongás is társul.

Szerintem ez simán tekinthető egy betegségnek.

Időfóbia.

És sajnos a mai világ nagyon nem kedvez azoknak,akik ebben szenvednek.

Ha nekem is mennem kell valahová nem tudom elengedni magam,nyomást érzek,nem érzem szabadnak magam.

Ez legyen egy egyszerű időpont pl orvosnál vagy kormányhivatalban.

Tudom,hogy időre kell menni,egyszeri,megismételhetetlen dolog,ami nyomasztó.

Az egyetemen a vizsgák őrjítőek voltak.Állandó szorongás,hogy már csak ennyi és ennyi időm van erre tanulni,stb.

Aludni szerintem már nem is tudnék úgy,hogy tudom,hogy másnap időre kell felkelnem.

Sokszor volt egyetemen is,hogy inkább már le sem feküdtem aludni,aztán egész nap zombi voltam,sokszor 24 órákat voltam ébren.

Nem akarlak lelombozni,de aki ilyen típus annak én gyereknevelést nem tanácsolnám.

A gyereknek nem mondhatod,hogy most nem megyünk iskolába,vagy most nem etetlek meg,a gyereket nevelők sokan betáblázva élnek.

Az egyik rokonom,pl 5-re ér haza munkából,de 6-ra oda kell érnie a gyerekkel valami edzésre,egy állandó rohanás az élete,nem is tudom hogy bírnám én az ő helyében.

Őszintén szólva nem tudom mennyire lehet ezen segíteni.

A legjobb számomra az lenne,ha az életem minél kötetlenebb lenne.

Az állandó szorongás megbénítja az életet.

Én azt is csodálom,hogy így hogy bírsz ilyen több műszakot melót elvállalni,mert ezek az állandó átállásból állnak.Össze-vissza kell aludni,nincs napirended,amihez tartani lehet magad,csak az idő fogságában élés.

Lehet köze a gyerekkori traumákhoz,sőt állítólag minden a gyerekkora vezethető vissza.

Lefogadom édesanyád türelmetlen.

Nem hallottad sokszor,hogy "siess már!Igyekezz!"?

Akik pedig hajlamosabbak felvenni a külvilágból az ingereket,érzékenyebbek azokra,náluk ezek a dolgok sokkal erősebben hatnak.

Van kiút!!!!!! csak meg kell találnod az módját.

Az életünkben nagyon sok mindent élünk meg kényszerből. A gyerekkorban főleg. Fölösleges dolgokkal traktálják az agyunkat és lexikális tudást kényszerítenek ránk, majd mikor kimegyünk az életbe, csodálkoznak, hogy olyan elképesztő nyomás van rajtunk, saját magunkkal szemben, hogy egyszerűen nem tudjuk levetkőzni ezt a fajta kényszerbetegséget.

Én tisztán emlékszem, hogy ez hogy történt az én életemben.

Vasárnaponként mikor felkeltem reggel, anyám már nyomta, hogy készítsem elő a könyveimet a délutáni tanulásra. Ebéd utántól egészen estig tanultam. Verset, matekot, bioszt meg a pcsa tudja még miket. Gyűlöltem a vasárnapokat. Már szombaton rettegtem a vasárnaptól. A verstanulás nekem horror volt. Nagyon nehezen magoltam be, az pedig nem megy másképp, csak ha besggeled...

Elkerülve középiskolába minden vasárnap pakolás, rohanás a buszhoz, vonathoz, ha késik akkor számon kér a nevelő, de azért ne álljak szóba rossz arcokkal se ha sötét van. Középsuli utolsó 2 évében bejártam minden nap otthonról. Ott még nagyobb volt ez a fajta kényszerem. Volt hogy perceken múlott, hogy elérem e a buszomat, ha nem, várhattam 2-3 órát a következőig. Ezt viszont elpazarolt időnek fogtam fel.

Kilépve a munka világába őrült nagy hajtást kaptam. Egy olyan cégnél dolgoztam, ahol óriási a felelősség, a nyomás, a stressz, plusszban még a kollégák is nehezítik az életed, a főnökökről nem is beszélve, az ügyfeleket hittem a legnehezebb falatnak (de őket könnyű szerrel lehet kezelni, no para) de a főnököknek semmi nem elég, ha a hozott terveket 110%ra teljesíted, akkor megkérdezi, hogy miért nem 120%? Kapkodsz, sietsz, közben a saját zsebedre hibázol, és a végén csodálkozol, hogy kibőgött és tikkelt szemekkel érsz haza. Plussz ugye oda is bejártam 50-60kmre, mert a mi vidékünkön lófsz nincs. Volt, hogy este 9re értem haza, és 5kor kelek...

Mikor besokalltam és az egészségemen kezdett kijönni a stressz és a kialvatlanság, beadtam a felmondásomat.

Utána 1 interjún részt vettem, helyben, de kár volt. Mert közölte a kedves hogy azért nem mondunk föl valahol, mert stresszes és mert be kell járni... Mondtam neki, hogy akkor köszi és eljöttem!

Az az igazság, hogy besokalltam! Nekem ne mondja meg senki, hogy "mikor mondunk föl"! Meg hogy kinek, mi az elég. Állandó nyomásban és stresszben élni nem normális dolog. Vannak energiabombák, akik ezt élvezik, pörögnek vele együtt, de van másfajta ember is. Elegem van az elvárásokból és abból, hogy kifacsarnak és utána nincs egy köszi sem! Kiakadtam! Elég volt!

Egyetlen dolog hozta meg a változást: a nyugi!

Phűűű, ekkora klisét ritkán tudtam volna mondani, de mindjárt kifejtem.

Szerencsés helyzetben vagyok, mert mikor dolgoztam, tudtam annyit félretenni, hogy ha esetleg bemondom az unalmast a munkahelyen, akkor 2-3 vagy akár 4 hónapig is vígan eléljek a megtakarításaimból. Nyilván nem erre a célra lett félretéve, de ha már így jött ki, akkor ezzel kamatozik. A nyugival. Nincs rohanás, nincs kapkodás, megnéztem egy csomó sorozatot, végre ki tudtam teljesen takarítani a lakást, lementem a szüleimhez vidékre, kutyát sétáltatok, nagyokat sétálok a természetbe, közbe persze bújom az állásokat, de nem fogadok el mindent, le tudtam magamba tisztázni, hogy mit szeretnék, milyen munkahelyet, milyen kollégákat, közben olvasgatok, zenét hallgatok, énekelek és táncolok itthon (ilyet már nagyon nagyon nagyon nagyon régen nem csináltam). Azóta persze van egy jó állásom, ami jól fizet, nyugisabb is, megbecsülve érzem magam és imádom. Szerencsének és kiegyensúlyozottnak érzem magam. Plusszban még a meditálás is segített. Korábban képtelen voltam arra gondolni, hogy gyermekvállalás? Én? kizáárt! Most? simán! :)

Próbáld meg megkeresni a lelki békéd. Mi ad neked adrenalint? Nekem az adott, mikor felmondtam! Utána le tudtam volna futni egy félmaratont! Mikor eldöntöttem, hogy ezt meglépem, és amíg a főnök elé le nem tettem a papírt, azon aggódtam, hogy csak vissza ne forduljak, csak ne jöjjön vmi feladat, ami miatt halasztani kell akár egy napot is!!!

Ha rengeteg a kiadásod, pl. a fizetésed fele elmegy az albira meg rezsire, akkor nyilván több ideig fog tartani míg összekeresed azt az összeget, amitől független lehetsz 2-3 hónapra. Igazából nem tudom milyen szakmában dolgozol, de ha több műszakos, akkor gondolom 3 havonta cserélődik a munkaerő, szóval ha kilépsz 2-3 hónapra, az eltelt idő után találsz másik állást hasonló fizuval. (bocsi, ez csak feltételezés, nem tudhatom). Plussz a munkaügyitől is kapsz minimálbért 1 év munkaviszony után egy hónapig. (ha 2 év akkor 2 hó) .

Nagyon remélem, hogy megfelelően le tudtam írni a sztorimat. Írj privit ha beszélgetni szeretnél erről.

Pontosan ezt érzem én is.Rosszul alszom mikor tudom,hogy màsnap meló.De szabadnapomon is fel esz a fene hajnal 5-kor..mert az a frànya belső óra màr ehez igazodott :/

Màr évek óta nem tudok lazàn kikapcsolódni,mert folyton ugy érzem magam,mint akit hajt a tatàr.

Nincs elég időm a lakàsra,nincs elég a hobbijaimra.Szét vagyok esve és idegbeteg vagyok.Pedig én "csak"egy műszakban dolgozom, de fizikai és sokszor kimerítő.Maga a tàrsasàg is fàraszt.Utàlom a kényszer helyzeteket,az időhőz kötöttséget,a kényszer tàrsasàgot.És még sorolhatnàm.Egyébként én is anya vagyok és sajnos sokszor idegbeteg és picsogó.Pont azoktól a dolgoktól,amik téged is bosszantanak.Ne haragudj tehàt anyukádra mert bizonyàra őt is ugyan ezek a dolgok bosszantjàk,azért olyan,amilyen.

Engem az nyugtat meg némileg,ha leszarom a hàztartàst és elvonulok festeni. Vagy olvasok.Én így menekülök a vilàgból.Az alvàsom meg olyankor nyugodtabb,ha beàllitom az ébresztést.Ugy nem kell lesni mennyit alhatok még.Rà se nézek a mobilra mert tudom hogy ugyis ébreszt mikor kell.