Ez rossz? Furcsa, a társadalom elvárásától eltérek. Engem nem zavar. Másokat miért?

Hogy előljáróban megértsétek, hosszabbra eresztem a mondanivalómat. 19 éves nő vagyok.

Intoverált. Sosem volt igazi barátságom, de nem is hiányzott, csak, amíg kicsi voltam. 5 éves korom óta inkább olvastam, írtam, rajzoltam, minthogy ostoba emberekkel töltsek időt. Művelődtem, mely sokkal hasznosabb időtöltés. Sokat bántottak az állapotom miatt. ( Sánta vagyok de nem feltűnően ) Eleinte hagytam magam. Aztán elérkeztem tűréshatárom végére, és kamatostul adtam vissza minden csúnya szót, ütést, lelki terrort. A családommal nem kommunikáltam . Anyám egy mániákus,lelkisérült prostituált, akinek a gyerek addig gyerek, míg max 6-7 éves, és tudja babusgatni. Érzelmi instabillitása is van. Szerintem, borderline. De nem érdekel, mert engem már nem érint. Apám relatíve rendes ember, ha az akar lenni. Viszont felállított egy olyan maximalista rendszert, amihez sose értem fel. Nem is akartam. Aláásták azt, amit önbizalomként definiálnak.

Amikor kisebb voltam, jól éltünk, volt sok pénzünk is. Elkényeztetett voltam. Anyagilag.

A suliban a terrorizált alanyból én lettem a terrorizáló. Simán bevertem nálam pár évvel idősebb fiúk képét, nevetve. Ez, ha visszagondolok, mai napig elégedettséggel tölt el.Büszke vagyok magamra. Kiskoromban, emlékszem, hogy kínzósat játszottam. Nem bántottam senkit. Abból állt, hogy pl játékautót, játékkést húztam végig egy gyereken, és beleéltem magam. Elképzeltem, hogy az az eszköz valódi. Ez szexuálisan felizgatott, erre később jöttem rá, hogy ezek a fura érzések a vágy, hatalom kiteljesedései. Mindenhogy jól esett. Aztán, arra is emlékszem, hogy volt egy lány, aki hiperaktív volt, nem bírt meglenni egyhelyben és nagyon idegesített. Vele sokat verekedtem, véresre karmoltam mikor egyszer megütött. Ő sírt, én nevettem. Ez a lány szerette a lovakat. Írtam és rajzoltam egy könyvet arról, hogyan ölném meg az összeset, meg kínoznám meg. Véres, halott állatokat rajzoltam le. Ezt a könyvet eldugtam. De anyám megtalálta, majd kibeszélték apámmal. Meggyőztem őket, hogy csak viccből írtam. Megúsztam, hogy pszichológushoz vigyenek. 9 éves voltam.

A családi vitákat úgy kezeltem, hogy ignoráltam. Apám, ha anyámnak nekiesett, csak rajzolgattam, vagy ilyesmi. De ha nekemestek, és a higgadtságom határához értem, ordítoztam, és mindig a késsel szemeztem. Álltam este az ágyuknál, és azon gondolkoztam, milyen lenne őket leszúrni. Hogy mennyit bír az emberi test, hogy milyen érzés, milyen hangot ad ki...minden érdekelt.

Volt egy macskánk is. Egyszer, mikor ingerült voltam, folytogatni kezdtem, de időben elengedtem a nyakát, nem halt meg. A macska semmit nem csinált. Csupán ott volt velem egy szobában. Ekkor voltam 12-3.

Az általános utolsó éveiben loptam, cigiztem és ittam is. Megúsztam a kirúgást, mert csendes, jótanulónak ismertek főként, ezen tetteimen meg is lepődtek. A rajz és énektanár amúgy is szeretett, mert értettem a művészetekhez. Meggyőztem őket, hogy minden oké, nem kell eltanácsolás, családsegítő se semmi.

Aztán művészetibe mentem, ahol én voltam az egyik legjobb tanuló. 4 esnêl roszabb semmiből sem voltam. Kedvenc tárgyaim a művészetek mellett, az irodalom, a történelem voltak. A tanárok, az osztálytársaim imádtak. Ezidőben eljutottam oda, hogy bárhol otthon érzem magam, bárhova be tudok illeszkedni. Látszólag. Mindenkivel megtalálom a hangot, de csakis a saját céljaim érdekében. Azt az elvet vallom, hogy a lehető legkevesebb belefektetett energiával a legtöbbet érjem el, mindegy mi az ára. A párkapcsolataimban is ezt nézem. Szeretem magam alá rendelni az embert, szeretem, ha mindent megtesz nekem, amíg szükségem van az illetőre. Aztán kuka. Egyébként, hogy ne unatkozzak, igénylem a társaságot, néha a gengédséget, de főleg szeretem, ha valaki filozófikus alkat, és tudok vele kultúrvitázni. De számomra mindegy kitől kapom ezeket meg, csak legyen aki leköt, feltölt. Pár embertől megkaptam, hogy talán nem ártott volna egy pszichológus. Azonban én nem érzem szükségességét. Mivel a saját akaratom fontosabb másénál, nem is fogok elmenni. Gyilkos gondolataim, képzeteim mai napig vannak, szívesen megölnék embereket, de mérlegelem a következményeket, és tudom mi lenne belőle. Nem kell sem börtön, sem diliház. Na meg az agyam sem borult még el annyira. De ezeket leszámítva, minden további nélkül meg tudnám tenni.

Szerintem nem vagyok beteg. Inkább különleges.

De gyakorlati és racionális szempontból szívesen elolvasom, ti mit gondoltok erről. Kívülállók és hozzáértők, esetleg érintettek, bárki írhat, hisz erre van ez az oldal.