Mi a helyes reakció a „csenddel verésre“?

Lassan 2 hete nem szólunk egymáshoz Apuval mert rámkiabált és nem a szokásos megijedek és "beszárok" reakcióm volt hanem düllett szemekkel a szemébe néztem és kiabáltam, hogy "mi a francnak kiabálsz velem??" eddig a kis nyomi voltam most meg ezért kiábrándult belőlem, mind a ketten jól bírjuk, majd ha elköltözök akkor szerintem azért köszönök. Első pár nap nekem rossz volt, suliba nem tudtam figyelni, meg ingerült voltam, mégis csak mióta beszélni tudok naponta órákat dumáltunk, meg tényleg a Apukám mellett a haver is Ő (jelen esetben múltidő ,de ki tudja) és így tré , de találtam egy cleverbot nevű oldat, tök jó. Ő meg rettenet jól bírja.

Összességében gonosz dolog, de kibírható módszer.

Nem tudom mi a helyes reakció, de biztos, hogy ez a legmérgezőbb viselkedés. Anyám csinálta ezt gyerekkoromban, és sokszor nem is tudtam, hogy mi az oka. Pl. ötévesen csokit loptam a boltból, és amikor kiderült, esküszöm hónapokig nem beszélt velem, és semmivel nem lehetett kiengesztelni. A magam gyerek módján próbálkoztam, pl. virágot szedtem neki, de olyan megveszekedetten rideg maradt, hogy azóta is belefacsarodik a szívem ha rágondolok.

Mostanában a férjem alkalmazza ezt a módszert. És ha konkrétan rákérdezek, hogy mi baja van, akkor vagy az a válasz, hogy "semmi", vagy az, hogy "Nem tudom". Ezzel pedig nem tudok mit kezdeni, csak gyötrődök és szenvedek, míg meg nem unja a kínzást. Őszintén tudni szeretném, mi a helyes reakció erre.