Más is érzi falkából kivert kutyának magát?

Nekem a családom nagyon teljesítmény központú, maximalista. Föleg Apám volt ilyen. Amikor 7-8 éves koromban kezdett kiderülni, hogy semmiben nem vagyok tehetséges, nem vagyok jó a sportokban, onnantól többet nem törödött velem. A bátyámmal mindenhova mentek, horgászni, meccsre, Apánk lett a csapata mindenese, hogy együtt járják sportolással az országot minden hétvégén mint két jóbarát. Hozzám kb soha többet nem szólt egy kérdö mondatot sem. Anyám is csalódott volt a tanulmányaim miatt késöbb, hogy én nem leszek értelmiségi és egyetemista mint mindenki. Felnött korom óta nem keresték velem a kapcsolatot, ha én mentem hozzájuk, jóhogy nem leráztak. Születésnapokon, Karácsonykor kb. megtürt személyként vagyok jelen, kérdezni tölem nem kérdeznek. Emberi kapcsolataimat nem ismerik. Sajnos barátaim sem voltak soha, egy pszichológus megállapította, hogy a szeretet, elfogadás éhségem miatt egészségtelenül, rátapadok azokra akikkel barátkozni vágyok. Próbáltam ezen változtatni, de nem alakultak ki bennem a szociális szokások és ezért furcsának tart mindenki, elkerülnek.

Most évek óta, kb 10 éve (30 vagyok) teljesen magányos vagyok, nincsenek emberi személyes kapcsolataim. Munka kapcsán max munkáról beszélek másokkal. Covid óta nem beszéltem senkivel abszolút élö szóban. Személyes témáról, érzéseimröl gyerekkorom óta nem beszéltem senkivel, csak általánosságokról, hogy milyen az idö pl. Sajnos a furcsaságom miatt nagyon zavarban vagyok mások elött, így már esély sincs mondjuk neten barátokat szerezni. Pl ha valaki elhívna ismeretlenül engem, akkor egy remegö kezü, lábú, összevissza nézegetö, hebegö ember érkezne meg aki elejti zavarában a dolgait, stb.

Van innen kiút szerintetek? Valakinek sikerült?