Szerintetek ha örökké egyedül maradok, akkor megérné buddhista szerzetessé válnom?

szerintem nem éri meg, unalmas egész nap meditálni

A ,,ha örökre egyedül maradok..hátha..." inkább tünik kiútkeresésnek a reménytelenségből, mint felkészült, tudatos vállalásnak. A szerzetesség visszavonultságot jelent, tulajdonképpen minden téren- ami csak akkor fog megbékíteni, ha valóban nem látsz a világi jelenlétben potenciált. Abban az esetben ha menekülésként használnád, feszítő kínos pozíció lenne, amely a benned mozgolódó kételyek miatt akadály és nem megoldás lenne az életedben. Mert bár ahogy a mérsékletesség, úgy kellenek a kompromisszumok is az életünkbe, ugyanakkor csak azokban a társadalmi szerepekben tudunk kibontakozni, amelyeknek a szabályait valóban interiorizálni tudjuk (avagy minden olyan tulajdonsággal rendelkezünk amely miatt illünk a pozícióba/szerepbe). Ha ez csak részben igaz, akkor részben imposztorok maradunk, ami állandó szorongással és frusztrációval fog együtt járni; ha meg mégcsak részben sem igaz, hanem csak eszközként bújnánk bele/mögé, az meg eleve teljes szereptévesztés, ami rövid időn belül viszonylag komoly egzisztenciális válságot idézne elő. Nem szeretnék full okostóni lenni, de én helyette a következőt tanácsolnám neked: válassz helyben ki egy civil közösséget (mesedoktorok, gyermekvédelmisek, zöldek, hajléktalan segítők, otthonteremtők vagy bármi) és járj el hozzájuk önkénteskedni kötetlen óraszámba. Építs kapcsolatokat, szerezz élményeket kortársakkal. Majd ha teheted és még vonz a buddhizmus szellemisége, íratkozz be a Tan Kapujába és szerezz önismeretet és tudást (technikát) a helyes önmérsékletről, majd menj nyaranta rövidebb-hosszabb ,,önkéntes zarándokutakra" (sok önkéntes szervezet pl. Nepálban szívesen fogad, ad élelmet és szállást, ha cserébe a kolostorban vállalsz munkát (pl.tanítás, takarítás). Bár ezen opciók egyike sem jár életre szóló világi elköteleződéssel, de garantáltan átformálja az életedet és az egzisztenciális törekvéseid fókuszait- és szerintem neked inkább erre lenne szükséged, mintsem elrejtőzni a társas magányból az önkéntes magányba: helyet kell találnod a világban és a társadalmadban- ez lesz a válasz a kétségekre és a reményre is. Szerencsére a változás potenciálja és eszköztára is benned van. Sok sikert!

Én is gondolkodtam apáca létben, de vallásos nem vagyok

Ha introvertált vagy, akkor igen.

Ha érdekel és el tudnád magad képzelni, akkor tehetsz egy próbát vele. Én is ilyen örökké egyedül típus vagyok, jól is érzem magam, de engem pl nem vonzanak vallások, anélkül is megtaláltam az egyensúlyt az életemben. De ha úgy érzed ez a te utad, akkor hajrá.

Semmiképpen sem, mert a budi papoknak tilos a recskázás; előbb-utóbb az agyadra menne a g**i és megőrülnél! No meg prosztatarákot kapnál jó eséllyel.