Milyen gondolatok kavarogtak a fejedben a legmagányosabb időszakodban? Mit éreztél?

Üresség, haszontalanság, céltalanság.

Gondololat nem sok volt, csak sírtam amikor senki nem látott, aztán mosolygva mentem vissza a társaságba.

De azért ők is eszrevették rajtam, hogy valami nem volt oké akkoriban, máshogy viselkedem mint ahogy ők megszokták.

Nem vagyok egy társasági ember, de szerencsére teljesen egyedül még nem voltam.

Igaz nem sok van belőlük, de vannak emberek akikre számíthatok és nem hagynak el bármi is történjen velem.

Nem vagyok az a sírós fajta, azonban ilyen időszakokban igenis el tud törni a mécses (néha nagyon is), és hagyom, hogy minden bánat, rossz érzés kijöjjön akkor. Hajlamos vagyok különböző érzéseket elnyomni, de ezek síráskor előtörnek. Ilyen alkalmakkor tanácstalannak, elveszettnek, meg nem látottnak/hallottnak érzem magam, rosszabb pillanatokban üresség, elkeseredettség van bennem, de olyan szinten, hogy végtelenül pesszimistán látom a világot, és úgy érzem, ebből nincs kiút már.

A legnehezebb gondolatok ilyesmik voltak:

-nem kellek senkinek

-nem vagyok jó/elég senkinek

-ha eltűnnék, senki nem venné észre

-sosem lesz jobb, pláne hosszabb távon

Az utóbbi években sorra koptak el/ki barátságok az életemből, és egyre jobban megvisel a hiányuk. Szerencsére egész sok új ismeretségre sikerült szert tennem az említett időszakban, azonban barátokra mégsem.. Egyedül a szüleimre számíthatok, azonban már rájuk sem mindig, főleg, hogy nagyon eltérő a gondolkodásunk, és ők sokszor nem is látják át kellően a helyzetem, nem is túl türelmesek, így még mellettük is sokat vagyok egyedül a gondolataimmal. Ami nem mindig jó dolog.