Mit tehetnék, ha totál feleslegesnek érzem a létezésem és amúgy is ezt éreztetik velem lépten-nyomon?!

Mérleget vonva: nincs olyan életterület, amit ne csesződött volna el az elmúlt 30+ évemben. Amikor egy kategóriát igyekeztem helyrepofozni, másik kettőben mondtam csődöt.

Kicsit kibogozva: sosem voltak baráti kapcsolataim, ezzel kezdődött az egész még gyerekkorban, emiatt kompenzálás gyanánt mindenkinek segíteni akartam, hátha majd megkedvelnek, de kivétel nélkül rosszul sült el és megütöttem a bokám, a végén csak egy volt fix: egyedül maradtam. A családi mintám egy nulla volt, a szülők tépték egymást, de egyben megegyezett a véleményük: én voltam a legnagyobb elkövetett hiba, így idővel ezt elhittem. Ez persze az önbizalmamnak nem tett jót, a kitaszítottság érzése pedig berugdosta a maradékot az árokba. A "netdoki" szerint sem jó omen a tartós magány egészségi szempontból, erre rájött egy állandó szorongás, ami előbb az emésztésem, majd a memóriám tette tönkre, már ott tartok, hogy folyamatosan rosszul vagyok, de legalább másnap már nem emlékszem rá... 😅 Anyagilag is sikerült magam elásni, mert pótcselekvésekkel próbáltam valami lelket verni a tyúkszaros életembe, (több)-kevesebb sikerrel. Ugyan, ezek sosem káros szenvedélyekben (ivás, drog, dohányzás) nyilvánultak meg, mégis, a tavaly év végi állapotom annyira lehangoló volt a tükörbe nézve, hogy elkezdtem változtatni.

Új városba költöztem, felhagytam az anyagiakat felemésztő hobbijaimmal, elkezdtem visszafizetni a tartozásaim, félrerakom a pénzt, egészségesebben étkezem, napi szinten sportolok, több minőségi énidőt iktattam be, de annyira durván magányosnak érzem magam (főleg az új helyen), hogy ez az érzés felülír mindent. Úgy érzem, hogy akármit teszek, hogy olyanná váljak, mint egy tök átlagos ember, inkább csak egyre jobban lök el a boldogságtól, mivel még a vágyott dolgokat is elzártam magamtól és ugyanúgy nem kíváncsi rám senki, tehát a végeredmény ugyanaz, csak még szarabbul is vagyok lelkileg. Igyekszem mással kitölteni az időmet, szó se róla, de úgy érzem, nem segít. Egyre gyakoribbak azon gondolataim, hogy tök felesleges az élet, senkinek sem hiányzom, ha meghalnék, hetekig nem találnának meg, csak a szagra jönnének...

(Igen, voltam pszichológusnál, három különbözőnél is, nem segített, csak a nem létező tartalékaim emésztette fel. És igen, igyekszem online ismerkedni, mert máshol nincs lehetőségem - otthoni munka, ha pedig eljárok, akkor a természetbe -, viszont ha vicceset írok ki szakmai fórumba, ide, ismerkedős csoportokba, azonnal beleállnak, hogy erőltetett, ha semlegeset, akkor unalmas vagyok, ha meg őszintét, akkor minek vagyok ilyen negatív...)

Úgy érzem, belefáradtam, hogy folyamatosan kepesztek a semmiért... Van ebből egyáltalán kiút?

Ja, a tetejében még tököm is van (bár, ilyenkor kétlem...) 🥲