Mit kezdjek a kolléganőm viselkedésével, hogyan kellene kezelnem a helyzetet?

Az eset konkrét leírása:

A mai napon történt a munkahelyemen egy olyan eset, amikor is a kolléganőmmel valamiben nem értettünk egyet.

Korábban ehhez hasonló esetekben abszolút egyetértett velem, sőt, még szinte ő volt az, aki azt a fajta hozzáállást tanúsította, amit most én. Ám ma feldúltan, szinte a fejemet leordítva, lekezelően ellenezte, amit tettem(jelzem, korábban ő is simán megtette volna azt, amit ma én, konkrétan egy komoly probléma lehetőségét hárítottam el).

Aztán ráhagytam, de a hangnem, amit megengedett magának, nagyon letaglózott, és inkább odébbálltam, és úgy gondoltam, délután majd hideg fejjel megbeszélem vele, miért gondolkodtam másképp. A konfliktushelyzet okozta rossz érzés(egész napomat tönkretette) kiült az arcomra, nem esett jól, hogy egy kis közösségben, ahol szó szerint egymásra vagyunk utalva, így nekem esnek. Az arcomra kiüly minden, ezt egy másik kolléga is látta rajtam, akivel régebb óta együtt dolgozom, mint azzal, akivel kialakult a konfliktus.

Megkérdezte tőlem, hogy mi történt, miért látja rajtam, hogy valami nem oké.

Röviden, néhány mondatban, mindenféle rosszindulatot nélkülözve elmondtam neki, hogy rosszul estek a másik kolléga szavai és nem tudom, hogy a közös munka így hogy fog menni.

Nem beszéltem ki, nem szidalmaztam, de úgy gondolom, hogy a saját érzéseimről(ami ráadásul az arcomra is kiül) jogom van pár szót váltani, és inkább tőlem tudja meg, hogy mi bánt, mint hogy valami valótlan pletyka kerekedjen belőle.

Erre(mivel hallgatózott a másik fél, akivel konfliktusba kerültem) odajött hozzám, hogy mekkora kétszínű, megbízhatatlan ember vagyok, és hiteltelen, mert rögtön a háta mögött beszélek.

Mindezt mások előtt, szinte kiabálva, mint valami sz*ros gyerekkel.

Nem egyszer, nem kétszer történt már olyan, hogy furán viselkedett, ingerült volt, de soha nem tettem szóvá ezt, mert a közös munka gördülékenységét fontosabbnak tartottam annál, hogy egymást piszkáljuk.

A másik kollégámnak nem fröcsögtem, nem szidalmaztam őt, kizárólag felvázoltam pár mondatban, hogy miért vagyok ilyen, sírás közeli állapotban.

A saját érzéseimről azt gondolom, jogom van beszélni másoknak, főleg úgy, hogy alig 1-2 órával később le szerettem volna ülni vele megbeszélni, hogy mi is a gondja velem, és lehet rossz ötlet volt hirtelen kiönteni a szívem másnak, de akkor és ott muszáj volt azért, hogy legalább a mai napi munkát el tudjam végezni és ne kelljen eljönnöm onnan.

Egy évvel idősebb nálam a kolléganőm, nem a főnököm, ráadásul olyan munkakörben dolgozunk, ahol egyik a másik nélkül nem igazán boldogul, mert oda-vissza segítjük egymást, és ha sokan nincsenek is jó véleménnyel róla(sajnos gyakran nekem panaszkodnak, de nem tudok mit tenni, én nem szólhatok neki, mert nem köszön, amikor bejön, stb).

Próbálom segíteni, támogatni, lelkesnek lenni, de ilyenkor odavan az egész napom, mert véleményem szerint igazságtalanul bántott, de legfőképpen a hangnemmel van bajom. A saját anyám nem beszél így velem.