Mit tennél azután, ha 2018. jan.2. -án bemennél a munkahelyedre és bejelentenéd a felmondásodat?

Hazajönnék... Kussolnék róla mindenki előtt - megvárnám a fizetést és a jelenlegi félretett pénzemmel együtt számot vetnék mennyi pénzem van... Egy részét borítékba téve odaadnám anyámnak... A maradékból vennék sok lottót és ha marad elég elmennék egy olyan hotelba ahol van fürdőkád, fürdönék egy olyan jót, mint régen mikor volt kádam... Vásárolnék a kedvenc márkájú csokimból, csipszemből, alkoholomból... Vennék valami drogot is, állítólag elsőre nagyon jó érzés... Felbérelnék egy prostit is pár órára... Utána repülőre ülnék ami Szibériába tart... Kimennék a -60 fokos pusztába... És gyors fagyhalált halnék, mert az a legkevésbé fájdalmas halálnem.

Nem rajongok a munkámért, de ez az utolsó látszata annak, hogy még élek. Nem tudom mi lesz, ha kirúgnak a bipoláris viselkedésem vagy a mániás depresszió miatt.

Ha lenne állásom amit felmondanák, akkor egy nagy hurrát kiáltanák legalább gondolatban és hazamennék a szülői házba ami ma már üres, de régen önellátásra volt alkalmas, szomszédmentes. És a saját életem építésével foglalkoznék, mert az a sajátom. Városon lakva tulajdonképpen ezt csináltam csak nem mezőgazdasági téren hanem ipari. Remélem soha többé nem leszek alkalmazott. Ahogy remélem nem veszi el az eszem amerikai álomfizetés sem az egymillió dolláros fizetéssel, hogy aztán valójában rabszolga legyek. Mióta nincs állásom, boldog, elégedett, vidám, nyugodt és szabad vagyok. Hátrányát viszont egyet sem tudok mondani.

Persze aztán lehet hogy csak a szocialista kis hazánkban alakult ki bennem ilyen negatív kép az állásokról. És lehet hogy amerikai diplomás állással meg semmi gondom nem lett volna ha ott születek.