Mi egy tanár dolga?

Erre a kérdésre nyilván az az egyértelmű válasz, hogy tanítson.

Talán nem is aktuális túlzottan a kérdésem, elvégre távoktatás van, plusz végzősként meg is szabadultam már tőlük... de hirtelen rámtőrt egy emlék:

Kilencedikben az első iskolámban imádtam a fizikát. Egyedül én választottam ezt a választható természettudományi tárgyak közül, és mivel ki voltam közösítve éjjel-nappal tanultam. Minden plusz feladatot megoldottam belőle, a tanártól folyton kérdeztem, de legtöbbször azt mondta “majd máskor” vagy pedig lerázott. Pedig nem voltam hülye és tényleg gondolkodtam fizikai pályán.

A másik sulimban a matekért voltam oda (ekkor már nem volt fizikám). Szintén ugyanazt játszódtam el: plusz feladatok ezerrel, lelkesen mentem oda a tanárhoz, kérdeztem stb. Ő inkább válaszolt és “foglalkozott” velem, de már akkor ki volt égve és egyszerűen 2 év után minden motivációm elhagyott. Úgy érzem abszolút nem próbálkozott senkivel megszerettetni a tárgyát.

És engem is csak addig kezel, amíg a csengő meg nem szólal.

Még a járvány előtt beszélgettünk a földrajz tanárunkkal minden féléről. Ő nagyon aranyos tanár, és felvetette a kérdést, hogy így lassan végezve meg voltunk-e elégedve az iskolánkkal. Majd jött a kérdés: a tanárokkal mennyire? És mi is lenne a feladata egy igazi tanárnak.

Ő azt mondta erre a kérdésre, hogy fontos lenne fellelni egy diákban a tehetséget, és figyelemmel kísérni azt, akinek tényleg van érzéke adott tárgyhoz. Azt is hozzátette, hogy sajnos az esetek nagy részében ez nem megoldható, elvégre túlhajszoltak, kevés a fizetés, sok a diák. De ha valaki egyértelműen jó az adott tárgyból mindenképp fel kell rá figyelni.

Ezzel akkor nem értettem egyet, előző tapasztalaimra hivatkozva. Most mégis motoszkál bennem valami: aligha voltak jó tanáraim az elmúlt 12 évben. Egyáltalán mitől jó tanár egy tanár? Mi a dolga egy tanárnak?

Egy tanárt tudok kiemelni életem során, aki észrevette amikor depressziós lettem egy gyász után. Akkor már javában jártam pszichológushoz, de mégis borzalmas időszak volt és sok tanár aki előzőekben is ismert nem vette észre a durva jegyromlásom, a dekoncetráltságom. Most így, nosztalgiázva a legvégén (elvégre a termekbe nem tudtam körbejárni, hogy valóban átjárjon az emlék) elgondolkodtam: nem sok tanárnak lehetek hálás, ha csak azt nézzük, hogy tanítottak.

Mert annyi jó sztorit hallok másoktól, hogy ilyen és olyan tanáruk volt, ilyen szuperült bánt mindenkivel, ennyit foglakozott velük suli után is... de nekem ilyenben nem volt részem. És lassan szürreálissá válnak ezek a sztorik számomra.