Pályaelhagyó pedagógusok! Miért hagytátok/hagyjátok el a pályát?

Én azt nem tudom, hogyan lehet elmenni tanárnak.

5 évet 140 nettóért.

Alsó hangon kellene vagy 400 ezret adni.

Nálam több dolog is volt egyszerre, ezek közül a fizetés csak egy dolog volt (bár elég jelentős probléma). Magát a tanítást nagyon szerettem, soha nem tartottam munkának, csak időtöltésnek. Őszintén szólva, azóta sokkal többet keresek a mostani munkahelyemen, de nem érzem azt igazán, hogy az az én asztalom, amit jelenleg csinálok. De mégsem mennék vissza tanítani...

Egyik ok a kollégák. Fiatal tanár voltam, és egyrészt úgy kezeltek, mint egy zöldfülű hülyét, ha a nagy öregek beszéltek, akkor nekem, mint fiatalnak, kuss volt. Ez a kádári tekintélyelvű hangulat nagyon jellemző rájuk, és hamar elkezdtem érezni, hogy egyáltalán nem az én habitusomnak felel meg ez a társaság. Egyáltalán nem haladtak a korral, és állandóan ment a vita a sok iskolai problémáról, miért nem tanulnak a gyerekek, miért nem tanulják meg a leckéket, miért nem képesek figyelni az órán és érdeklődni, "bezzeg régen...", és jöttek a rosszabbnál rosszabb megoldási javaslatokkal a nagy szaktekintélyek, amiken én csak röhögtem, mert elképzeltem, ilyen fejet vágnak majd szegény gyerekek az óráikon...

Amikor előjöttem a digitális módszerekkel, újfajta pedagógiákkal, rögtön lesöpörtek, kb., hogy mit okoskodok. Pedig frissen jöttem az egyetemről, a tarsolyomban voltak a friss módszerek, de már azért is fura szemmel néztek rám, mert használom a nyomtatót ("nem elég a tankönyv?", és ilyeneket pusmogtak ilyenkor). Az óráimat persze szerették a diákok, számukra izgalmas és újszerű tanár voltam, főleg azok után, hogy ők ezekhez a bányarémekhez voltak szokva, és pozitív meglepetés lehettem (megjegyzem, más fiatal tanárok is), így elég hamar a bizalmukba férkőztem, és látszott, hogy szeretnek, értettem a nyelvüket, ellentétben azzal a sok bibircsókos, rikácsoló, begyöpösödött szarral. Utólag már látom, hogy szerintem ezért is ette őket a fene, mert szerettek a gyerekek, és nekem kb. 2 hónap alatt sikerült az, ami nekik már 20 éve nem, hogy szeretnek a gyerekek, figyelnek az órámon, és rá tudom venni őket a munkára. A végén kialakult az a hangulat, hogy a tanárok kinéztek maguk közül, és az égvilágon mindenbe belekötöttek, amit csináltam. Ment az intrika, ahhoz persze nagyon értettek. Tudni kell azt, hogy egy tanár egy nap kb. 1000X megszeg száz szabályt is, úgy nem lehet tanítani, hogy mindent a legszigorúbban a szabályok szerint csinálsz. És észrevettem, hogy amit egymásnak elnéznek, ha én csináltam valamit, akkor azt persze egyből kinagyították, és felrótták rám, mentek az igazgatóhoz panaszkodni stb. Kis dolgokra kell itt gondolni, pl. ha ki voltam írva udvari ügyeletre, akkor nem tudtam sokszor pont kicsöngetésre kiérni, ha pl. valami gyerekkel vagy akármi egyébbel kellett foglalkoznom. Késtem 3 percet az udvarról, és máris ment a szöveg, hogy "elhanyagolom a feladataimat stb.", miközben ők állandóan a tanáriban kávézgattak...

Egy idő múlva elegem lett abból, hogy kb. úgy kezeltek, mintha valami gyerek lennék, és nem tanár, és ez megalázó abból a szempontból, hogy ugyanúgy diplomás pedagógus voltam, mint ők. Nehéz ezt éreztetni, igazából rengeteg napi konfliktusokból szűrődött át ez az irányomba mutatott hozzáállásuk. Több, ott eltöltött év alatt végül teljesen elfogyott körülöttem a levegő, a végén utáltam az iskolába bemenni is (helyesebben szólva, a tanáriba). A kegyelemdöfés az volt, amikor egy nagyobb konfliktusba keveredtem egy szülővel, és nem álltak ki mellettem, hanem beálltak a szülő mögé intrikázni. Akkor tükör elé álltam, és megkérdeztem magamtól, hogy "komolyan, ennyi pénzért megéri ez?", és otthagytam az egészet a fenébe.

Lehetne beszélni a gyerekekről is, és a szülőkről is, mert ott is vannak gondok, de igazából a gyerekek és a szülők kezelésében akkor van problémája egy iskolának, ha a tanárok nem képesek kollegálisan, összezárva fellépni. Én azt tapasztaltam, hogy nem képesek, csak a szemétdombon megy a kakaskodás. Lehet, hogy más jobbat tapasztalt, de nekem eléggé elvették a kedvem.

Én úgy gondolkodok egy munkahelyről, hogy ott a kollégák kölcsönösen tisztelik egymást, pozitívan, konstruktívan állnak egymáshoz, jó a hangulat, és az emberek átadják egymásnak a tapasztalataikat, segítenek egymáson. És nem úgy, hogy összehúzott szemöldökkel bámulnak rám, miközben szürcsölik a kávét, és ha kimegyek, hallom, hogy összedugják a fejüket, és megy a rosszindulatú pusmogás.

Jesszusom, utolsó, nem értem hogy beszélhetsz évekről. Ezt hónapokig bírni is rettenetes.

Azt viszont megsúgom, h nincs tökéletes munkahely.