Hogyan tanuljak meg beszélgetni, beszélgetést kezdeményezni?

Az a baj, hogy mindenkinél egyedi, miért alakul ki ez a probléma. Ha szerencséd van, akkor pont kapsz egy olyan tanácsot, ami nálad is működik, de első körben a saját múltadban érdemes keresgélni.

Hosszú lesz, de akkor már leírom az én esetemet, hátha felismersz benne valami mintázatot.

Nálam súlyos gyerekkori elhanyagoltság játszott közre. Nem olyan "éheztetős" fajta, dehogy. De épp ezért nem kaptam sehol segítséget, senkinek nem tűnt fel valami csoda folytán, hogy gáz van. Anyám mentális beteg volt, apám szegény meg amíg élt, 0/24-ben melózott, hogy eltartsa az egész családot, így sosem volt otthon. Kicsi gyerekkoromtól kezdve mindent egyedül kellett megoldanom. 4 éves koromban már boltba jártam, mert anyám nem volt hajlandó elmenni, engem küldött. Oviba, suliba, mindenhova egyedül mentem, elsős koromtól a fogorvoshoz is. Egyedül a gyerekorvoshoz volt hajlandó elrángatni, nehogy kibeszéljék. Otthon nem kérdezett tőlem soha, semmit. Csak parancsokat osztogatni tudott, kérdezni nem. Nem nézte az ellenőrzőmet, hogy megcsináltam-e a házimat, hogy tanultam-e, hogy bepakoltam-e a táskám (első sulis naptól kezdve magamnak kellett!), nem kérdezte milyen napom volt, parancsba volt adva, hogy ne merjek megbukni és ennyi. Ha épp nem feladatokat osztogatott, vagy ordított velem, szó szerint nem volt köztünk kommunikáció, tök némán elfoglaltam magam. Közösségben mindig csak csapódtam ide-oda, fura de a végletekig önálló gyerek voltam, furán kommunikáltam. Szerencsére a humorom miatt legalább általánosban érdekesnek tartottak, középsuliban már mindenhonnan ki voltam közösítve.

Ebből adódik, hogy bár az empátiának valami csírája bennem van, mert nagyon rosszul tudom érezni magam már attól is, ha azt látom, hogy valaki elejt valami kaját, a hétköznapokban nem érdekelnek az emberek. Abszolút. Nem tudok kérdezni, mert egyszerűen nem tanultam meg, hogy hol kezdődik a magánszféra, szinte mindent annak érzek. Ha elmondja a delikvens magától a dolgait, meghallgatom, a fontos infókat megjegyzem, de amúgy tökéletesen képes lennék barátságokat kötni úgy, hogy egyáltalán nem ismerem a másikat. Hiába tudom ésszel, hogy nem normális, ez a tanult viselkedésformám. Bele tudok állni bármilyen small talkba egészen addig, míg személyes témákra nem terelődik a dolog, ott elvérzek, kérdezni nem tudok, csak magamról beszélni vagy visszabökni annyit, hogy "és te?", azt meg senki nem szereti. Ha erőt veszek magamon, akkor vagy nem odaillő kérdést teszek fel, vagy valami fura testbeszédet kommunikálhatok kifelé, mert rendszerint megjelenik a másik arcán egy ilyen zavart kifejezés, majd többet nem hallok felőle. Irtó érdekes amúgy, ezt még nem sikerült megfejtenem. Kiskoromban eltörpültek az ilyen hiányosságok a közös játék során, felnőttként sajnos nem.

Sokáig próbáltam erőlködni, gyakorolni, szakkönyveket olvasni, de sajnos nem jutok egyről a kettőre. Illetve, de. Eddig akárhány állásinterjún jártam, mindig megkaptam a munkát, mert tökéletesen el tudom adni magam, magabiztosságot sugárzok, jól beszélek, megy minden, mint a karikacsapás. Csak ismerkedni ne kelljen :D

Én már feladtam igazából. A férjem hasonló csodabogár, vele baromi jól kijövök, barátaim hol vannak, hol nincsenek. Az elmúlt években inkább az utóbbi. Nem erőltetek semmit, ha találok hasonló lökött embert akkor jó, ha nem, az is jó. 29/N