Sokan vagyunk úgy, hogy rájöttünk, hogy az egyetlen megoldás a magányra az az "extrém céltudatosság"?

Hát ezt teljesen jól megbeszélted magaddal

Igen,igy kell

Nehéz motivációt találni, ha senki nem áll az ember mellett, aki támogat lelkileg, akivel meg lehet osztani a jót és kibeszélni a rosszat.

Nekem nem ment volna teljesen egyedül haladni az életben, hiszen ha nincs kiért, akkor nem látom értelmét. De nem vagyunk egyformák. Én gyenge vagyok, de felnézek azokra az erős emberekre akik egyedül is találnak motivációt és célt, annak reményében hogy ha odaérnek, majd jönnek a társak is az életbe.

Olyasmi.

A múlton siránkozást alapból el kell engedni, mert nem visz előre.

Főleg ha ilyen ősrégi, gyerekkori sérelem.

A célok meg egyszerűen kellenek, hiszen kitöltik az életed és ha vannak céljaid akkor van mit csinálnod, van érdeklődésed valami iránt, ami miatt idővel mások számára is érdekesebbé válsz.

A barátság meg valahol pont az a dolog, ami egy kiegyensúlyozott embernél alapvetően jön. És nyilván könnyebb elindítani egy kapcsolatot bárkivel abban az esetben, ha van közös téma és nem csak egy lehangoló, siránkozó érzelmi terror vagy.

Az tény, hogy nem a másiktól kell várni a megváltást. Senki nem fogja addig rugdosni a seggünk amíg el nem érünk a célba, vagy ha mégis akkor nagyon hamar bele fog fáradni, és nekünk kell felállni és odamenni.

Amúgy azt mondanám, összhang és egyensúly kell. Mint úgy az életben bárhol.

Nyilván az sem jó, ha csak csüngesz másokon és látszik, hogy jobb dolgod sincs mint rajtuk lógni.

De a ló túloldalára sem kell esni, és észre kell venni az embereket az életünkben, eldobni sem szabad őket.