Más is érez így? Lehetséges, hogy ez a lezárások utóhatása?

22 éves lány vagyok, jelenleg pszichológiát tanulok egyetemen, illetve van home office-os munkám és kortárs író is vagyok. A járvány előtt egy rendkívül extrovertált ember voltam, mindenkivel szívesen haverkodtam, építettem egy csomó emberi kapcsolatot, minden bulira vevő voltam, aztán jött a járvány, a lezárások miatt nagyon bánatos voltam és volt hogy hónapokig kabinlázat éreztem, az első lezárás alatt az akkori barátnőmmel volt hogy napi szinten álmodtam, és megőrültem a hiányától, meg hiányoztak nagyon a barátaim is a többi lezárás alatt. Aztán nem is tudom mikor, talán amikor most tél végén, tavasz elején nem volt lezárás csak volt sok kovidos, meg idővel nem kellett már maszkot se viselni, illetve év eleje óta nem volt online órám (előtte meg ugye középiskola vége és 1. év szinte teljesen online volt, meg 2. év első félévénél is sanszos volt, volt olyan tárgy amiből online vizsgáztam), és azt kezdtem el érezni, hogy irritál ez a sok ember, nekem ez a népsűrűség túlságosan nagy, de ami még frusztrálóbb volt, hogy ez a rohadtul felszínes vmi megy még mindig ezerrel. A társadalomban jelenleg számos kérdéskör van amiről beszélni se lehet szinte, egy olyan világban élünk ami egyre inkább zár befelé, ráadásul háborús helyzettel, romló életminőséggel, erőforrások hiányával kell szembenéznünk, és akkor valami felszín alatti traumacsomagról megfeledkezve úgy viselkedünk, mintha semmi nem történt volna. Számomra ez is bizarr. Sőt, az is bizarr, hogy ez a kovid valszeg nem egyszeri eset volt, (jelenleg is koronavírusos vagyok, kb harmadjára :"D) mert új járványok fognak megjelenni ami az ember számára veszélyes. Az is frusztrál jelenleg, hogy egyre kevésbé vagyunk képesek a lineáris gondolkodásra, totál kiüresedtek a most népszerű és elérhető termékek a médiában, kezd eljönni a Fahrenheit 451 világa is. Mintha egy újfajta kabinlázat élnék át, csak itt nem a karantén szorít be, hanem a társadalom.

Na szóval van egy ilyen benyomásom meg attitüdöm ezzel a felemás világgal kapcsolatban, és a nap végén azt érzem, hogy a kis kertvárosi lakószobámban olyan jól elvagyok itt, van sok szép könyvem, tudok egésznap olvansi is, haverokra is furán érzem magam ha ráírok, kékholdanként egyszer összehozunk egy-egy talit, de kicsit ők is hasonlóan élnek. Köztetek van olyan, aki hasonlóan éli meg ezt a helyzezet? Nektek nincs valami nagyon uncanny abban, ahogy most élünk?