Mit csináljak? Egyedül nem bírom megoldani.

Eleinte úgy voltam vele, hogy hát pszichológus szeretnék lenni, meg miegyéb szóval nem írtam túl sok kérdést. Azonban egyre sürgetőbb lett.

Tulajdonképpen nemcsak egy problémáról van szó, hanem sokról, amik miatt néha nem lehet azt leírni szavakkal, milyen rossz kedvem van és miket tennék ilyenkor magammal.

Az egészet kezdjük ott, hogy emberek előtt gátlásos vagyok, szószerint nem vagyok képes magamat adni, idegenekkel más a hangom, és amíg a családommal hülyéskesni szoktam, és tudok, addig idegenekkel egyszerűen NEM.NEM. Nem az fog annyira vissza hogy legyek tisztelettudó meg hogy félnék tőlük, hanem csak úgy valami visszafog. Szívesen ráfognám ezt valami traumára, csak tudom, ez nem amiatt van, hanem örököltem. Eleinte tojtam erre a problémámra, nem is igen zavart (á dehogynem, csak annyira nem jöttem rá a miértjéra vagy mittudomén, a lényeget értitek). Ebből kifolyólag nincs egy szem barátom sem, ha sok hasonlatot ismernék magányosságról, egyet a sok közül biztosan leírnék ide. Nagyon elegem van már abból, hogy amíg normál esetben egy plázázós, nagyszájú csaj lennék, addig idegenekkel megjászott vagyok és halk. Még a neten sem tudom elengedni magam, főleg ha valaki már csak egy minimálisnyit is kedves velem.

Ez most még sürgetőbb probléma lett, mert olyan jó hangom van, magánórákra járok, és ha a (közel)jövőben bekerülnék valami tehetségkutatóba, vagy nem is tudom... Egy iskolából meg lehet futamodni. Sőt, kettőből is. Azonban az már övön aluli lenne a sorstól, ha az egész ország félreismerne. Utána hova futamodnék? Nem élhetnék így... Aki meg a nyomoromat viccesnek tartsa, az úgysem tud majd rendes választ adni rá, szóval el is hagyhatja a kérdést.

A másik az alakom. Hihetetlenül nagy a hasam, ha csak azt lefotóznám és ,,csak úgy'' felraknám a Facebookra, olyan kommentek jönnének, ha nem néznék, hogy mindössze 14 éves vagyok, hogy ,,Gratulálunk a kisbabához!:-))) Hány hónapos lesz?'' És ezek a kommentek mégcsak nem is gúnyosba.

Tudom hogy ez egy màsik téma, de valahogyan szociálisan érint. Vagy hogy mondjam! Az utcán olyan ,,Pff dekövér disznó'' stílusban megbámulnak, valaki 40 kilósan már tehénnek érzi magát, én meg annak bő kétszerese vagyok. Az emberek màr szinte nem is szólnak be/le, amikor megtudják/meglátják milyen kövér vagyok. Most jöhetnek itt az öreg cimborácskák azzal hogy ,,Nincs is rajtam semmi felesleg, rinyálós tinike vagyok'' hadd közöljem, az orvosok szerint is túlsúlyos vagyok, méghozzá nem is az enyhébbik fajtából.

A harmadik ami jelenleg böki a csőrömet, hogy eléggé elegem van abból, hogy amiért mást dícsérnek, azért engem bántanak. Persze soha nem tennék ilyet(!!!) de ha én szólnék be valakinek az utcán, mindenki szerint én lennék a bűnbak, és akkor még enyhén fogalmaztam. Bezzeg ha màs szól(na) be, akkor az az egekbe van dícsérve. És így tovább, mostanában szinte minden így alakul. Ha nálunk zörej van, pl hangosabb a tévé vagy valami (jó, sokszor ilyen sincs :D) és átkopognak vagy mittudoménmi, akkor egyszerre három oldalról vesznek belém;

- a ,,családom'', akik a szomszédok mellett állnak

- a szomszédok

- ez így túl korrekt. Így, hogy aztán ne legyen az, még egy idegen is beleszól a vitába.

Apropó, család. Már jó ideje írom ezt a kérdést, és mar lassan meg akarom pihentetni a kezemet (:D), de ezt még muszáj leírnom. Ugyanis amekkora kálváriát ezek levernek, az már egy minimum kilencszázoldalas regénybe való. Anyám üvölt velem a tanulas miatt (kösz, még az előző gondokat pszichiáterrel is alig tudnám feldolgozni, megoldani, de megyek, tanulok) apámról meg inkább ne is beszéljünk. Szóval ez van. :(