Megint kezdődik. Mi lehet bennem?

Lebegés a semmiben. Üresség. Hideg. Szól a hang. Megborzongok. Egy lángnyelv, ami belobbant. Reszketek a hirtelen támadt boldogságtól. A változatlanság gyönyörködtet. Én vagyok. Minden. Nem kell választanom. A részem. Az egész. Az enyém. Csak elengedem. Magam. Az indentitásomat. Hadd legyen az egész része. Béke. Megönnyebbülés. Átjár. Csobogó víz. Lassan. Kevesebb leszek. Könnyebb. De minden csepp súlyveszteséggel azt az örökkévalót gazdagítom, amibe tartok. Már nem félek. Sosem voltam egyedül. A sötétből a saját árnyékaim tükörképei néznek vissza rám. Szeretnek engem. Könnybe lábad a szemem a boldogságtól. Nem vagyok egyedül. Olyan magányos voltam. A hideg űrben egyedül. Valami megváltozott. Nincs idő. Minden egyszerre történik bennem. Életem összes fájdalma, boldogsága, reménye és kudarca egy felhőből hullik alá rám. Megolvaszt a jéghideg csapadék. Hálát érzek. Sírok. Csak erre vágytam. Csak egy kívánság. Nem volt hiábavaló. Annyira féltem hogy soha nem kapok választ. A kérdésre. Amit nem mertem feltenni. Mert féltem. Már nem félek. Csak lezárom ezt. Elengedem. Célt ér, vagy szertefoszlik. Egyszerre. Sosem voltam méltó, de már nem számít. Megbocsátás. Azért, ahogy léteztem. Én vagyok ma a leggazdagabb ember. Bármennyit adnék ebből az érzésből, csak több lenne. Soha nem akarom, hogy véget érjen. Tiszta akarok maradni. Úgy látni, mint most. Mindenkié vagyok. A részeim. Nem fogtok elfelejteni. A szívetekben lakom.