Miként betegíti meg a lélek saját magát, illetve a fizikai testet, ha...?

Ha a lélek valójában bennünk lakozik és a véleményünk is formálja. Igaz, a vélemény valójában nem is a sajátunk, hiszen a külvilágból szerzett információk alakítják olyanná, amilyen. A külvilág információit viszont könny megszűrni. A média sem tár elénk mindent. Ha pedig megszűrik, lehetséges, hogy valakik ezt okkal teszik. Nyilván nem barátságos okkal, hiszen akkor nem titkolnák magukat illetve a terveiket. Lehetséges, hogy az életünket akarják lerövidíteni? Mit jelent egyáltalán az élet? Ha meghalunk, azzal véget ér, vagy éppen akkor kezdődik el? Sokkal valószínűbb, hogy az valaminek a kezdete. A kezdet pedig meghatározó a lélek számára. Nyilvánvaló, hogy a karma is hatással van rá, hiszen a tetteink következményekkel járnak. Ezek pedig hatást gyakorolnak az elménkre, a tetteinkre, a világlátásunkra. Ebből következik az is, hogy két embernek nem lehet mindenről ugyanaz a véleménye. Ugyanis ők különböző tapasztalattal rendelkeznek, így hát az egész életútjuk teljesen más. Na de akkor létezik egyenlőség? Talán pont a karma kompenzálna? Hiszen egyes embereknek könnyű élet jut, másoknak pedig nehéz sors. Miként kompenzál a karma? A lélekre való kihatással? Netán a tudatunk megformálásával? Viszont azt is fontos szemrevételezni, hogy a tudatunkat számos hatással megpróbálják negatív irányba torzítani. Lehet, hogy ezért van az is, hogy gyerekek nyitottabbak az ezotériára, mint a felnőttek. Hisz az ő agyuk még nem csak a világi dolgokra vannak berendezve. A megoldás tehát egyszerű: elő kell csalni a bennünk rejlő gyermeki ént. Amennyiben erre képesek leszünk, öngyógyítóvá válunk és megnyílik előttünk a boldogság kapuja. Ma sok ember azt hiszi, hogy boldog, de valójában nem azok. Egy álboldogságot élnek meg, a valódi örömöt pedig el sem tudják képzelni. Azonban ha egyszer megtapasztalják, megértik a világot. De vajon tényleg csak annyi a világ, mint amennyit tapasztalunk belőle? A világi emberek ezt gondolják, pedig nyilvánvalóan tévednek. Igaz, hogy a tévedés megerősít, hiszen a tévedéseink által tanulhatunk, azaz fejlődhetünk. A hibára ugyanúgy szükség van a fejlődés tekintetében, mint a tudásunk fejlesztésére. De milyen tudást szerzünk meg? Ki tudja megítélni, hogy a mi tudásunk az valós, vagy hamis tudás? Létezik egyáltalán ilyen? Lehet, hogy ami egyikünknek valós tudás, az a másikunknak hamis tudás és fordítva. Fontos, hogy az ember csak a saját szerepét szemlélje. Ha mások helyzetét vizsgáljuk, az tévútra visz minket. Ha pedig mélyen beleássuk magunkat egy zsákutcába, abból nagyon nehéz lesz visszafordulni. Persze minden lehetséges, semmi sem lehetetlen. A lehetetlen csak akkor lép fel, ha valamit elfogadunk lehetetlennek. Amennyiben mi azt mondjuk, hogy minden lehetséges, akkor olyan lehetőségek nyílnak meg előttünk, amire korábban nem láttunk esélyt. Az esélyek pedig mindig előttünk állnak, csak nem mindig látjuk meg. Sajnos mi magunk takarjuk le a szemünket azokkal a téves beidegződésekkel, melyekkel magunkat altatjuk. Hiszen az édes álomból nem könnyű kitörni. Könnyű lenne, de mi szándékosan altatjuk magunkat. A valóság sajnos rémálom. De talán pont azért rémálom, mert ahelyett, hogy a valóságban élnénk, teremtünk magunknak egy álomvilágot. Mit gondoltok?