A féltékeny embereknek miért fàj ha a pàrjuk boldog, vidàm, mert pl megdicsérték vagy megmosolyogtattàk stb?

Exem féltékeny volt de ugy hogy en joval több beszolast lenèzèst kaptam joformàn töle mint jot.

Fàjt az is neki ha a haverja viccelödött velem, fàjt az is, ha csupàn a sajàt anyukaja dicsért meg engem, es az is ha örültem mert jo munkahelyem lett. Egyszerüen ö az en boldogsagomtol volt boldogtalan kb. Nekem igy àllt össze.

Elmult. Szakitottunk. Van pàrja (innen is résztvétem neki).

Mivel kb utàlom amiért tönkretette a kapcsolatunkat (ez miatt is lett vége), amiért kicsinàlt, vagy mert lenézett, azaz àtvert, mert közben azzal hülyitett, hogy csalad hazassag etc lesz es ö szeret,stb es végig hazudott mert végig gyülölt, a legvègén màr végképp. Nah nem lovalom bele magam tovabb irni, a lènyeg hogy összefutottunk.

Es amiért elkezdett közeliteni, pànikomban kenyszeresen ugy tettem mintha nem venném èszre ès hirtelen "elkaptam"random egy sracot a közterületen, egy hirtelen adodott apropobol beszèlgetni vele, es elèg "flörtölösre"sikerült.., de szoval igy hàl ég elfordult es elment, de egyböl bevillant minden. És szinte èreztem magamon a gondolatait hogy nah, a volt pàrja(én) semmit sem vàltozott, jobb oda se köszönni.

Es szoval igy szavak nelkül is, de megint sikerült belémàllitania a "kést".

Azaz ö az aki nem vàltozott semmit. Akinek egy mosolygos nö egy tarsasagban maga a szànalom, meg az utolso senki.

Es amugy nem. Hanem csupàn egy nö akit megdicsértek, aki örült valaminek, akinek mosoly nevetés volt csak az arcàn.

A boldogsàgot mièrt sajnàljàk esetekben a sajàt pàrjuktol az emberek?