Mi a véleményetek arról, ha valaki a karrierje, munkája miatt szakít a másikkal?

Azért ez mindig a körülményektől függ.

Ha pl. a munkája miatt 8000 km távolságban fog élni a következő 15 évben, és te nem akarsz vele menni, akkor én is szakítanék. De, ha itt marad a közelben, a városban, és úgy akar szakítani és a munkáját választani, akkor ez csak egy ürügy a szakításra.

Fhú, az ennyire egysíkú, munkájába fásult, életét normálisan szervezni képtelen egyéneket tudom igazán gyűlölni.

Most komolyan... az ember alszik napi 8 órát. A maradék 16 órát többé-kevésbé szabadon alakíthatja. Normális körülmények között a napi munkaidő 8 óra, és van hetente két szabad nap. Ha mondjuk nagyon odateszi magát, és napi 4 órát túlórázik, akkor is van egy szabad hétvégéje, meg napi 4 szabad órája. És akkor egy extrém mértékben, rendszeresen túlórázó emberről beszélünk. Aminek egyébként rövid távon kiégés szokott lenni a következménye, de ez egy más kérdéskör...

Ha napi 2 túlórával számolunk, az pedig napi 6 szabad órát jelent.

Innentől kezdve két eset lehetséges. Vagy töketlen az illető, és nem meri a valódi okot a szemdbe mondani, és inkább ezt a kamu-sztorit találja ki a munkamániájáról, vagy tényleg csak akkor képes valamit elérni, ha minden szabadidejét arra áldozza. Utóbbi esetben - és gyanítom, ezek az emberek megegyeznek azokkal, akik gimiben és egyetemen is csak úgy képesek valamit elérni, ha mellette 8 órát tanulnak naponta - önmagában még igaz is lehet az érv, viszont rémesen pocsék életvezetésre utal. Vagy az ilyen azt gondolja, hogy 5 év alatt ő a csúcsok csúcsára jut, és onnantól kezdve meg napi 4 óra munkával fogja ugyanazt elérni, amit eddig napi 12-vel? Nyilván ez nem így működik. Ha tényleg csak ennyi munka mellett tud érvényesülni, akkor neki viszont örökké ott lesz a dilemma, hogy munka, vagy magánélet. És mikor dönt úgy, hogy a magánéletet választja? 40 évesen? És akkor a munkájával mi lesz?

Temérdek kérdést vet fel az ilyen, és aki képtelen egynél több dolgot az életében összeegyeztetni, az tényleg alkalmatlan párkapcsolatra.

Nem mellékesen: ha tényleg választanom kellene egy munka, és a szerelem között, gondolkodás nélkül az utóbbit választanám. Munkát találhatok másikat. Igaz, barátnőt is... de ugyanazt a barátnőt mégegyszer már nem.

"hogy most nagyon belehúz, hogy kèsőbb kevesebbet kelljen dolgoznia"

Csak ez nem így megy.

Ahhoz nagyon, de nagyon pengének kell lenni, hogy valaki pár év alatt olyan vállalkozást hozzon létre a semmiből, hogy aztán utána minimálisan kelljen csak foglalkozni vele, és mégis dőljön a lé. Sok embert ismerek, aki vállalkozó lett, de egyikük sem tudott lazítani még 10-15 év után sem. Sőt...

Nem mondom, hogy ne lenne olyan, de kb. ezerből egy vállalkozó tud eljutni arra a szintre, és általában nem pusztán önerőből...

De még ha valaki mindent belead, akkor sem tudom elképzelni, hogy napi 16 órában azt csinálná. Én is volt, amikor napi 10-12 órákat dolgoztam, de volt mellette barátnőm, ráadásul nem is csak 20 km-re lakott. És meg tudtam oldani, pedig aztán nem gondolom, hogy én lennék a világon a legenergikusabb ember. Ha tényleg így gondolkodik, hogy az életbe egyszerre csak egyetlen dolog fér bele, akkor nagyon buta, már bocsánat... A sikeres és boldog élet kulcsa pont az, hogy az ember megtalálja a harmonikus egyensúlyt.

Egyébként meg: tudom, hogy most nagyon szerelmes vagy, de nézzük már objektíven: te egy olyan után futsz, akinek te csak egy kolonc lennél, legalábbis most annak tart. Tényleg ezt a szerepet akarod betölteni? Amikor másnál lehetnél az első is?

Ha igazán szeretett volna, akkor pl. megkérdezi, hogy nem akarnál-e neki segiteni az új vállalkozás beindításában, pl. adminisztrációs dolgok, vagy reklám szórólapok, vagy csak a telefon kezelése, vagy akármi. Merthogy összetartozás és megpróbálni együtt.

Szerintem engedd el, bármennyire is fáj most.