Mégis hogy a fenébe tudnék ezen túllenni?

Nemrég jöttünk össze párommal, és minden tökéletesnek mondható, szinte. A probléma velem van. Szinte minden találkozón elpityergem magam. Nem kell hangos zokogásra, meg toporzékolós hisztire gondolni, csak könnyezek, kb 5 perc múlva úrrá leszek a dolgon, újra mosolygok és nevetek.

A sírás oka, hogy előző kapcsolatomban nagyon összetörtek, de igazából időm se volt gyászolni/feldolgozni, úgymond: zh időszak, aztán vizsgák, később meg nekem kellett tartanom a hátam barátaimnak és lelket öntenem beléjük.

Másfél évig voltam egyedül, mostani párom nagyon aranyos, figyelmes, tényleg nincs okom panaszkodni. Ezeket a kis kirohanásaimat is remekül kezeli.

Nem akarom leterhelni, és szeretném, ha nem lenne ez minden találkozásnál, de minden alkalommal elbizonytalanodom magamban, szorít a mellkasom és szó szerint rettegek, hogy ismét fájni fog, mert nem leszek elég. Tudom, hogy nem bántana meg direkt, eddigi kapcsolataimban sem direkt okoztak fájdalmat, csak "így alakult". Ha neten beszélünk, vagy telefonálunk, én vagyok a világ legboldogabb lánya, eszembe sem jut sírni, de ha ott van mellettem egyszerűen át akar szakadni az a gát, ami mögé minden fájdalmamat eltemettem.

Nem vagyok az a hisztis csaj, és már haragszom magamra ezért ez egészért. Van erre valami megoldás pszichológuson kívül?

21/l