Kapcsolatfüggőnek minősíthetem magamat, vagy csak szimplán degeneráltnak?

Arról van szó, hogy 17 éves vagyok, nem érzem magamat embernek, és majdnem mindenkit jobbnak gondolom, mint én vagyok. Nem tudok beszélgetni valamiért, nagyobb társaságban egyáltalán nem szólok semmit, ha kettesben vagyok valakivel, akkor esetleg, de csak teljesen unalmas témákról, azért, hogy ne legyen kínos csend. Az a kevés, akivel beszéltem, azt mondta, h önbizalomhiányom van, de szerintem nincs, mert pontosan, és épeszűen meg tudom indokolni mindenkiről, hogy miben jobb. Vannak, akikről meg tudom mondani, hogy valamiben például jobb vagyok nála, szóval szerintem önmegítélés szempontjából normális vagyok.

Mivel élőben senkivel sem tudok emberi kapcsolatot kialakítani, elítélendő módon interneten kezdtem beszélgetni lányokkal. Aztán hosszú idő után lett egy lány, akivel összejöttem, és 8 hónapig kb elég boldogok voltunk. A hiba az volt, hogy a netes "ismerkedés" során szert tettem egy szlovákiában élő 14 éves lánykára, akivel olyan belsőséges kapcsolat alakult ki, mint eddig senkivel se. Volt, hogy mikrofonon beszéltünk, mindketten ágyban voltunk, és több éjszaka eltelt úgy, hogy csak vele beszéltem. Találka szóba sem jöhetett, hiszen külföldre nem megyek. Aztán nyár lett, és én annyira úgy éreztem, hogy vele kell lennem, hogy elvonatoztam szlovákiába. Órákon keresztül beszélgettünk, és én is beszéltem, szerintem életemben először nyugodtan, és izgalom nélkül (az előző lánnyal is tökéletes volt minden, de az első találkozó nagon szorongós volt). És szlovákiában volt csók is, egész nap átölelve mászkáltunk, és visszagondolva talán az volt életem eddigi egyetlen igazán boldog napja. Még 2szer találkoztunk ezenkívül, egyszer jött pestre a szüleivel, egyszer én utaztam hozzá megint. Még ez a harmadik találkozó volt boldog napom. Aztán egy vagy két hét eltelt találkozó nélkül, közben régi bnőmmel szakítottam, és úgy éreztem, hogy miénk a világ, és boldogok leszünk úgy is, hogy messze lakik, úgyis pestre akar jönni továbbtanulni, 2 évet kibírunk. Dehát 14 éves volt, és nem bírt ki két hónapnál többet, és racionálisan szemlélve a dolgot, jó, hogy ki tudta mondani, hogy legyen vége, és könyertelen tudott lenni. Pedig mindent kitaláltam, hogy azonnal odamegyek, és szakítani csak élőben szabad, öngyilkos akartam lenni, mindenre gondoltam, és még azóta is úgy gondolom, hogy ezzel elvesztettem mindent. 3 hónapja történt kb a dolog, de még nagyon rossz. Azóta igazából nem telik semmivel az életem, edzegetek, tanulgatok, de teljesen értelmetlennek látok mindent.

Az egyetlen dolog, ami boldoggá tud tenni, az az, hogy nyugodtan szerethessek egy szép lányt, (ja, az első lánnyal azért szakítottam, és választottam a szlovákiait, mert nem volt valami szép, és igazából az egyetlen dolog, amit szerettem benne, az az volt, h szeretett engem) akivel nyugodtan összebújhatok, és együtt lehetünk bármikor, és bármit megteszünk egymásért, és szeretjük egymást. Most interneten továbbra is írogatok néha valakivel, de tudom, hogy ilyenekből nem lesz semmi, legjobb esetben csak odáig juthat, hogy dugunk egyet, de utána nem fog kelleni, mert nem tudok elképzelni még egy olyan lányt, aki tud szerelmes lenni. Egészpontosan millió olyan lány van, aki tud szerelmes lenni, csak olyan nincs, aki belém. És nem is teszek érte semmit, hogy legyen, mert nem tudom, hogy mit tehetnék. Olyan lány, aki szép, ahhoz az osztályban már nincs képem odamenni beszélgetni, mert végzős vagyok, és négy év alatt annyira felépült rólam az a kép, hogy én nem beszélgetek, és egyedül vagyok, hogy ha odamegyek egy lányhoz, akkor nem is tudom mi történne, de ez teljesen elképzelhetetlen. Abban reménykedem, hogy majd egyetemen hátha lesz olyan, aki ilyen kis kedvesebb, és szelíd lány. De azt se tudom elképzelni, hogy ez sikerüljön. Sőt, mondjuk ez házibuliban volt, de kiszemeltem magamnak egy lányt, és mire összeszedtem magam, már egy haverommal smárolt. Ez szilveszter este volt, azóta már ahhoz sincs kedvem, hogy emberek közé menjek, sőt, már lassan inkább kerülöm a társaságot, ahelyett, h erőltetném, hogy beszélgessek. Már szégyellem magamat az emberek között, és rossz ott lennem velük, mert még mindenki baromi kedves is velem, és ez annyira megalázó. Illetve biztos nem az, de én ilyenkor elsüllyedek szégyenemben.

És tényleg az lenne az egyetlen dolog, hogy egy egészséges kapcsolatom lehessen egy kedvesaranyos lánnyal, de ehhez meg nyilván az kéne, hogy egészséges kapcsolatom legyen az emberi társadalommal, amit nem tudok elképzelni. Akinek elmondtam, mindig azt kérdezi, hogy miért nem beszélek. Azért, mert azok az emberek, akikkel eljárogatok (osztálytársaim) sokkal szórakoztatóbbak. Van, hogy beszélgetnek, és azon gondolkodom, hogy most eszembe jutott valami vicces, ami magamban elmosolyodom, de ugyanabban a másodpercben kimondja valaki, aki kb annyira szórakoztató, mint én, csak ő azt gondolja magáról, hogy jófej, és úgy néznek rá, hogy ezt nagyon nem kellett volna mondania. Olyankor mindig megnyugszom, hogy csöndben maradtam.

Igazából csak annyit szeretnék kérdezni, hogy van-e valaki hasonlóan, vagy volt-e, és hogy neki idővel elmúlt-e ez a borzasztó szeretethiány. Mert, hogyha ez ilyen kamaszkori dolog, és 20 évesen már nem fog érdekelni, akkor azt mondom, hogy azt a pár évet már valahogy kibírom, meg végülis a párnámon bármikor kisírhatom magam, és az általában nem hagy el.

Meg igazából nem vagyok annyira csúnya, mármint arcra elég ronda szerintem, meg rövid hajam van a sport miatt, de nyaktól lefelé szerintem megfelelő. És már egy pár éve szerencsétlen sem vagyok, a kempo miatt, mostmár nem félek utcán, tudok verekedni, és szerintem ezzel nincsen semmi baj. Csak belül valami elkattant, vagy már rossz is volt, és szerintem ennyi. Hátha valaki tud mondani valami okosságot.