Kedves magányos, nők elvárásaival küzdő férfiak! Főnyereménynek gondoltok ezek miatt (lent kifejtem)?

Semmiképp sem.

Csupán gondolkodásra bírni néhány embert. :)

Hisztis vagyok, hirtelen haragú. Ha mérges vagyok, akkor trágárul beszélek, és rengetegszer mondok olyat, amit megbánok, és úgy érzem, hogy lehetetlen elfelejteni és megbocsájtani, de mindig bocsánatot kérek, amilyen szépen és őszintén csak tudok.

Kiszámíthatatlan hangulatember vagyok.

Lusta vagyok és elkényeztetett, ezért a nagybetűs élethez huszonéves létemre közöm nincs. Szemtelen vagyok mindenkivel, és minden apró kritikát személyes sértésnek veszek, és ágyúval lövök verébre, mert alacsony az önbecsülésem. Az empátián nem egyenletes és állandó, valakivel annyira képes vagyok együtt érezni, hogy vele sírok, ha valami baj van vele, és mindent megteszek, hogy segítsek neki, de van olyan, akin meg simán átgázolok, pl. neten irgalmatlan bunkó tudok lenni.

És még sorolhatnám reggelig.

Ember legyen a talpán, aki elvisel engem (és az a durva, hogy van ilyen :D)!

Szeretnék változni, csak nem olyan egyszerű, több éves aktív önismereti fejlődésre van szükségem ehhez, de rajta vagyok.