Ezt vehetem 100%ig elutasításnak?

Sose hittem a távkapcsolatban és társaiban, mert mindig úgy gondoltam, hogy találok magamnak a közelemben is csajt.Nem vagyok egy kiköpött Brad Pitt, de elég jól nézek ki. Kb. egy éve mégis elkezdtem egy csajjal beszélni neten. Nem ismerkedés céljából, hanem mert ugyanaz a hobbink. Eleinte nem is beszélgettünk másról, sokáig a képeit se néztem meg, mert akkor még volt barátnőm is. Aztán fogalmamsincs, hogy mikor és hogyan, de azon kaptam magam, hogy jobban szeretek vele face-en beszélgetni, mint pl. a barátnőmmel együtt lenni. Mindenről lehet vele dumálni, jó a humora, kedves, irtó aranyos és nem utolsó sorban nagyon szép lány. Pár hónapja barátnőm elolvasta a beszélgetésünk egy részét ( nálunk volt, én fürödtem és nem léptem ki a faceből ) aztán szakítottunk is. 2,5 évig voltunk együtt, de mondhatni megse viselt, csak arra tudtam gondolni, hogy így talán van esély arra, hogy a másik lánnyal legyen valami. Elég sokat beszéltünk arról, hogy milyen jó lenne találkozni, sokszor ő magától hozta fel. Mégis mikor komolyan mondtam, hogy látni szeretném minél hamarabb az volt a válasza, hogy ez nem jó ötlet, mert 400km nagyon sok, a rendszeres találkozást nem tudnánk megoldani, és így is nagyon rossz neki, hogy ilyen messze vagyok, és hogyha jó lenne az a pár nap együtt még ehhez társulna a hiány is. Ha pedig mégse olyanok vagyunk, mint elképzeltük hatalmas csalódás lenne, arról nem is beszélve, hogy az utazás 1 napba és 16000Ft-ba kerülne. Pedig szeretne látni, de a nagyon nagy a távolság.

Ugye ezek után felesleges próbálkoznom? Felejtsem el? Dehogy, ha minden szabad percemben rá gondolok és szinte már fizikai fájdalmat érzek, amiért nem láthatom? Sose éreztem még ilyet.Konkrétan nem is tudom mit érzek iránta, csak azt, hogy bármi áron látni akarom és nagyon szeretnék vele lenni.

21/F, Ő 19/L.